Aki megkaparintotta a tüzet

Amikor Bob Marley és a Wailers zenekar megérkezett Jamaicából Londonba, odahaza már meglehetős sztárok voltak, négy remek albummal a hátuk mögött – csak hát Jamaica egy apró karib-tengeri sziget volt, amelyről Európában mindaddig legfeljebb a földrajztanárok és a kalandvágyó világutazók tudtak. Az Island Records jó szimatú alapítója, Chris Blackwell bukkant rájuk, és akkor még nem sejtette, hogy cégének későbbi zászlóshajóját találta meg egy kis londoni klubban.

A jamaicai csodabogarak, Bob Marley, Peter Tosh, Bunny Wailer és társaik már három hónapja zenéltek Londonban, ahová eredetileg sokkal rövidebb időre érkeztek szerencsét próbálni, aztán nem volt pénzük a hazaútra. Blackwellt azonnal elbűvölte ez a különös, lüktető, élettel teli zene, és szerződést ajánlott nekik, annyi pénzzel, amennyiből egy modern londoni stúdióban felvehetik új dalaikat. A csapat köszönettel elfogadta a támogatást, de mivel a pénzből végre haza tudtak repülni, ezt az opciót választották. A fennmaradó összegből pedig odahaza, Kingstonban béreltek bagóért egy, illetve a pontosság kedvéért két szerényen felszerelt stúdiót, ahol a szerződésben rögzített határidőn belül felvették új dalaikat. Chris Blackwell évekkel később egy BBC-interjúban bevallotta, hogy akkor azt hitte, sosem látja többé felfedezettjeit, illetve a befektetett pénzét.

A bandafőnök, Bob Marley azonban valamilyen isteni sugallatnak köszönhetően megérezte, hogy vissza kell vinnie a kész felvételeket Londonba, és az utómunkák során szabad kezet kell adnia Blackwellnek, aki ismeri az angliai, illetve európai közízlést, és jót akar nekik, meg persze saját kiadójának. Az Island Records főnöke az eredetileg lefoglalt stúdióban újrakeverte a felvételeket, kidomborítva a gitárt és a szintetizátort, amivel némiképp rockosabb hangzást sikerült elérnie. (Néhány eredeti felvétel megtalálható a YouTube-on, érdemes összehasonlítani őket a végtermékkel.) Bob Marley-t nem csodabogárként akarta prezentálni a világnak, hanem egy új fekete rocksztárként, aki talán képes betölteni a Jimi Hendrix után maradt űrt.

És igaza lett. A Catch a Fire című, mindössze 35 perces lemez hatalmas sikert aratott, angliai és amerikai turnét eredményezett Bob Marley csapatának, és feltette Jamaicát a világ zenei térképére.

Már maga a lemezborító is különleges volt. A dizájn egy Zippo öngyújtóra emlékeztetett, amelyet felnyitva ki lehetett venni az albumot a tasakból. Ilyet még nem látott a brit publikum, ezért a lemezboltokban is kiemelt helyet követelt magának ez a termék. Akik anno főleg a kreatív dizájn miatt vásárolták meg, ma már gazdag emberek, mivel csupán az első 20 000 példány jelent meg abban a csomagolásban, amelyet több ponton kézzel készítettek, ezért nagy mennyiségben nem volt kifizetődő a gyártása. Amikor a lemez rakétasebességgel kezdett fogyni, gyorsan új borítót kellett tervezni. Ezen Bob Marley egy mai szemmel nézve is tekintélyes méretű, szépen csavart jointot szív, szóval pár pillanatra elbizonytalanodtam a közlést illetően, de végül is hadd gyönyörködjenek benne azok is, akiknek nincs meg a gyűjteményükben a lemez.

De lássuk, miért is számított különlegesnek zenei szempontból ez az album. Akkoriban, huszonöt évvel az internet előtt még nem lehetett két-három kattintással elérni a karibi szigetek zenéit. Jamaica létezéséről tényleg csak kevesen tudtak, pedig a szigeten már tíz évvel Bob Marley felbukkanása előtt alapozódott egy izgalmas zenei stílus (rock steady néven), amiből később a helyi népzenének számító roots reggae kialakult. Erre az izgalmas köztes fejezetre, illetve az alstílusok elemzésére itt és most nincs helyünk, talán majd máskor.

Két dalt Peter Tosh írt, a többit hivatalosan Bob Marley, de a későbbi helyszíni beszámolók alapján a borítón szerzőként nem jelölt Bunny Wailer is aktívan részt vett az album születésében, sőt, az alig 20 éves Robbie Shakespeare basszusgitáros is beleszólhatott mindenbe, akkora volt a csapaton belüli demokrácia.

Az újdonságnak számító zene mellett a dalszövegek olyan politikai, közéleti problémákkal foglalkoznak, mint a szegénység, az elnyomás, a hatalom képviselőinek jogsértései és a forradalom, amelyet nemcsak Jamaicában kellene megvívni, hanem a világ más, fejlettebb országaiban is. Ez radikális üzenetnek számított a hippikorszak leáldozását követő években, amikor úgy tűnt, senki sem hajlandó harcolni a kisemberek boldogságáért a zeneiparban. A dalszövegek kilencven százalékát Bob Marley egyedül írta – itt mutatkozik meg először a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettsége és a zene változást előidéző ​​erejébe vetett hite.

Szövegíróként egyre többet foglakozott a leszakadt rétegekkel, a hatalom bitorlóival és a szigetország politikai helyzetével, amelyet később teljes mellbedobással igyekezett megoldani – de ezt sem tudjuk itt és most kibontani. Bob Marley korábbi lemezein többségben voltak a napfényt, beteljesült szerelmet, gondtalanságot árasztó dalok, a Catch a Fire azonban már a társadalom égető problémákról szóló szövegeket vegyít laza dallamokkal. Marley mellett Peter Tosh és Bunny Wailer is énekel bizonyos számokban, ami változatossá teszi az albumot, és bemutatja a zenekar tehetséges tagjait. (Peter Tosh hamarosan ki is száll a zenekarból és sikeres szólókarrierbe kezd, aztán 1987-ben valaki lepuffantja).

Ez a legendás album a roots reggae, a rock és a soul izgalmas, kreatív fúziója. Eme speciális keverék segített létrehozni azt az egyedi, szokatlan hangzást, amely számos előadóra hatással volt az elkövetkező években. Enélkül a lemez nélkül nem indult volna el a hetvenes évek második felének ska-őrülete, sőt a punk-őrület sem.