„...izmus-ellenes” fóbiáink

A düsseldorfi zsidó közösség szerint a nagyszabású koncert egyes elemei antiszemiták. „Roger Waters egy szellemi gyújtogató, nem szabad fórumot biztosítani számára városunkban” – mondta Michael Szentei-Heise, a szervezet vezetője. A 69 éves Waters tavaly óta járja Európát a The Wall című produkcióval, tízezres tömegek előtt lép fel, nemrég Budapesten is megfordult. A show alatt egy felfújható disznót engednek a levegőbe, amelyen több logó és szimbólum mellett egy Dávid-csillag is látható, Waters pedig bőrkabátban és fekete-piros karszalaggal lép a színpadra. A tiltakozók szerint az egész színpadkép egyértelmű asszociációkat kelt a Harmadik Birodalomra és a náci propagandára. „Félelmetes, hogy tízezrek mennek el, és az antiszemita és nemzetiszocialista szimbolika ellenére táncolnak és tapsolnak Roger Waters zenéjére” – jelentette ki Szentei-Heise. A The Wall ellen már Belgiumban is hevesen tiltakoztak az ottani zsidó közösség tagjai. Waters augusztusban nyílt levélben utasította vissza a vádat, hogy antiszemita lenne. A befolyásos amerikai Rágalmazásellenes Liga (ADL) is védelmére kelt, leszögezve, hogy nem lát kivetnivalót a produkcióban. Waters rámutatott, olyan jelképeket is használ, mint a kereszt, a sarló és kalapács, illetve különböző multicégek emblémái. Elmondta azt is, hogy sok zsidó barátja van, menye is zsidó, apja pedig a brit hadsereg katonájaként a nácik elleni harc során halt meg. Hangsúlyozta, hogy műsora a háború és a fasizmus ellen szól, a felfújható disznót pedig 2010 óta csaknem kétszáz koncerten vetette már be. Nem Waters az egyetlen, akit bajba sodortak a szimbólumok. Ez a téma rendszeresen visszatér, mivel a rockzenészek szívesen használnak különböző jelképeket, többnyire hatáskeltés céljából. Talán emlékeznek még arra, amikor a Black Sabbath zenekart sátánizmussal vádolták aggódó szülők és túlbuzgó egyházi vezetők. Az Iron Maiden is magyarázkodhatott a 666-os szám megénekléséért, amely, mint tudjuk, a sátán száma. Olyan meglepő teóriák is napvilágot láttak, hogy ha egy bizonyos dalt visszafelé játszunk le, sátánista üzenetet hallhatunk a lemezen. Az érintett zenekarok cáfolták a vádakat, úgyhogy a hatóságok végül egyetlen albumot sem vontak ki a forgalomból. Reklámnak viszont kétségtelenül jó volt a dolog. A Slayer, a trash metal egyik meghatározó képviselője a kilencvenes években azért került bajba, mert a skinheadek között is rendkívül népszerű lett. A zenekart az erőszak és náci eszmék hirdetésével vádolták, a menedzsmentnek számos támadó cikk ellen kellett tiltakoznia. A megfejtés talán az lehet, hogy a hardcore punk és a heavy metal új hullámának lovasai, főleg a pörgős speed metal és a koszos trash metal képviselői már puszta zenéjükkel is jókora riadalmat keltettek az idősebb korosztály körében. És az esztétikai okokból történő elutasítástól már csak egy lépés a mögöttes – vallási vagy politikai – jelentésekre hivatkozó elutasítás. A sátánista, náci, rasszista zenekarok egyébként általában nyíltan vállalják azonosulásukat, nem csinálnak titkot abból, milyen eszméket terjesztenek. Ezzel persze azt kockáztatják, hogy a rádiók nem játsszák a dalaikat, koncertjeiken pedig állandó vendégek a rendőrök. Néhány „problematikus” zenekar viszont épp emiatt lett világhírű (Dropkick Murphys, Skrewdriver, Dentists, Brutal Attack), a sok balhé kapcsán ugyanis rendszeresen szerepelnek a sajtóban, és – mint tudjuk – a negatív reklám is reklám. Azok pedig, akik parodisztikus céllal, egy-egy ideológia elleni tiltakozásul vagy hangulatelemként „kifordítva” használnak bizonyos szimbólumokat, akár egész pályafutásukat is építhetik az ellenreakciókra. Jó példa erre a Laibach esete. Ha létezik kultikus zenekar Kelet-Európában, akkor az az immár harminchárom éves szlovén (eredetileg persze jugoszláv) Laibach, amely Ljubljana német elnevezéséből nyerte nevét. Nem könnyű megfogalmazni, mekkora hatást gakorolt ez a nyolcvanas években alakult művész-, zenész- és provokátorcsoport a korszak gondolkodására. A szocialista blokk kultúrpolitikájára brutális csapást mért egy maroknyi, náci és kommunista jelképeket használó avangárd művész. Pedig – válaszolták ironikusan a csoport képzőművész tagjai az ellenük felhozott vádakra – „csak annyira vagyunk nácik, amennyire Hitler festő volt”. Tény, hogy a dolgok visszájára fordítása érdekében bátran nyúltak bármihez, legyen az giccses popsláger, Wagner-opera vagy nemzeti himnusz. És az is tény, hogy a brit Frankie Goes To Hollywoodtól a német Rammsteinen át az amerikai Marilyn Mansonig számos zenekar táplálkozik a laibachi örökségből, akár a látványelemek, akár a szövegek tekintetében. Visszatérve Roger Waters ominózus projekjére: kíváncsian várjuk, hogyan végződik a düsseldorfi botrány, hogyan döntenek az illetékesek, illetve lesznek-e tüntetők és ellentüntetők a koncert helyszínén. Annál is inkább, mivel úgy véljük, az idei The Wall-turné egyik – ha nem a legfontosabb – célja Roger Waters számára a pénzkeresés, illetve annak a ténynek a kiaknázása, hogy ő birtokolja az egyik legsikeresebb Pink Floyd-lemez jogait...