Izgalmas és szórakoztató mikrovilágok

Ennek a szónak mesebeli hangzása van, a gyerekek azonnal értenék, ha így határozná meg előttük a hivatását. Ahogy az „égszerész” feladatait is nyilván el tudják képzelni. Ez a foglalkozás a Nagymama háza című kötet egyik versében fordul elő. „Ma már másra nincs gondja, / ég bolygóit csiszolja, / fényesíti a napot / s külön minden csillagot. / Csillagórát megjavít, / lassan járót felgyorsít / gyorsan járót lelassít, / a Tejúton takarít.”

Ez a vers (Mese az égszerészről) egyébként is jó példa a játékos nyelv- újításra, a köznapi tevékenységek mesebelivé emelésére és a gyermeki képzelet finom stimulálására, mely attribútumok Tóth Lászlónál gyakran jelennek meg egyetlen versen belül.

A kötet címe félrevezető, mivel nem Nagymama házában járunk, nem ő mesél történeteket, nem is róla szólnak, és egyáltalán nem úgy néz ki, mint a borítón. Ez a nagymama csak egy rövid prózaversben jelenik meg, méghozzá virágként, melynek leveleire unokái pillangókként szállnak le. Ám mivel a kis olvasók egytől egyig pazar asszociációs képességekkel rendelkeznek, aggodalomra semmi ok, ezt is érteni fogják. A tanácstalan felnőttek kedvéért mondom, hogy Tóth László korábbi mesegyűjteménye Az ellopott nagymama címmel jelent meg (Kalligram, 2015), ez lehet a magyarázat a címválasztásra.

A négy ciklusba sorolt versek rendkívül sokfélék. Egy színe-java válogatásról van szó – az alcím: régi-új gyermekversek és verses történetek –, ezért szerkesztéskor el lehetett játszani a sorrenddel, a témák szerinti vagy stílus alapján való csoportosítással. A keltezés dátuma nem is szerepel a versek végén, nyilván részben emiatt, másrészt a célközönség ebben az életkorban még nem tulajdonít jelentőséget ilyen jellegű információknak. Az sem szerepel sehol, hány éves kortól ajánlja a kiadó a könyvet, szerintünk a 7–10 éves korosztálynál működhet igazán, mert ők azok, akiket már egyszerre lehet elgondolkodtatni és megnevettetni.

Tóth László általában a felnőtt hangján szólal meg, nem bújik gyerekszerepbe, ahogy az manapság oly trendi. Viszont szerencsésen mellőzi a kioktató hangnemet, illetve a gyereklét romantikussá silányított kulisszáit. A szintén trendi epikus természetű megverselt kalandok is helyet kaptak ugyan a kötetben, de ennél sokkal szélesebb a skála. Csengő-bongó játékosság váltakozik (vagy olvad össze) már-már filozofikus jellegű gondolatokkal, de a világlátás végig fontosabb a rímes artistamutatványoknál. Semmi modernkedés nincs benne, viszont annál több a finom, szellemes humor. Ez a könyv nem fogadható be egyvégtében, inkább keresgélni, turkálni jó benne. A szerző sok kis mikrovilágot nyit meg, így ki-ki megtalálhatja a kifejezetten neki szóló szövegeket. A szigorú nyelvtani értelemben vett megformáltság gyakran ütközik a halandzsával, nem logikailag, csak képiségükben értelmezhetők a játékos verssorok. Vannak aztán a gyerekek számára jól ismert megközelítési módok is, például a természeti jelenségek megszemélyesítése vagy a ritmikus mondókákra hajazó szösszenetek.

A világ versbe szedésén kívül többet is kínál a kötet: sajátos hangulatot, és azt az érzést, hogy bármi megtörténhet. Lukács Hajnalka kollázstechnikát idéző illusztrációin a ruhák mintázata olyan, mintha kivágta volna őket egy másik lapról, a mozdulatok darabosak, az arcok gyerekrajzokra emlékeztetnek, az összhatás pedig rendkívül bájos. A kötet a hetényi székhelyű Anser Társaság gondozásában jelent meg a Kabóca-könyvek sorozatban, Kocsis Aranka szerkesztésében.