István, a király

A regény magyar nyelvű kiadása összesen 1537 oldalt számlál, ebből az első kötet 796, a második pedig 741 oldalt tesz ki (a tartalomjegyzéket nem számolva). Ha kedvezmény nélkül vásároljuk meg a két kötetet, akkor 5800 forinttól kell fájdalmas búcsút vennünk. (Pénztárcanyitáskor javasolt a nagy levegővétel és a határozott kézmozdulat. Na, meg az ahhoz fűzött remény, hogy a befektetés megtérül.)

Higgyék el, megtérül. István (vagyis Stephen) újra bizonyította: ő a király (King), s ezentúl nem csupán a horror királya. Már a Lisey története és főként a szenzációs Duma Key jelezte, hogy amit King művel, az többé nem sorolható be a horror (sokszor méltatlanul lenézett) műfaji kategóriája alá. Ilyen előzmények után nem lep meg bennünket, hogy A Búra alatt több egy szimpla rémtörténetnél. De fogalmazhatunk úgy is, hogy a regény merészen kitágítja a rémtörténet műfaji határait.

A lélektani háttér hiteles megrajzolása mindig is az író erősségei közé tartozott. King mindenkinél jobban tudja, hogy a horror akkor fejt ki igazi hatást, ha a szerzőnek sikerül érzékeltetnie: a rémületes nem kívülről, azaz különböző természetfeletti lényektől, szellemektől stb. érkezik, hanem belülről. A Búra alatt valóságos szociálpszichológiai hátteret rajzol ama felismerés köré, hogy a rémisztő bennünk lakozik.

Chester’s Mill amerikai kisváros, amelyet egy váratlan (és megmagyarázhatatlan) esemény elszakít a külvilágtól: lakói egyik pillanatról a másikra a Búra alatt találják magukat. Nem tévedés és nem helyesírási hiba, a szó nagy kezdőbetűvel és hosszú ú-val írandó. A fordító talán ezzel akarta jelezni az eredeti címben szereplő Dome szónak a szokásostól némileg eltérő jelentését. Dome-ja, vagyis kupolája ugyanis nem csak a templomnak vagy a katedrálisnak van. (Chester’s Mill a legkevésbé sem kelti bennünk egy megszentelt hely benyomását. Sőt éppen ellenkezőleg.) A kifejezés a szlengben jelentheti az emberi fejet is. S talán nem értelmezzük nagyon félre a szöveget, ha úgy vélekedünk, hogy a regény címe nemcsak a városra leereszkedő láthatatlan falra utal, hanem burkoltan arra a kérdésre is, hogy mi az, ami az ember „burája” alatt zajlik, ha egy váratlan esemény következtében elszakad a külvilágtól.

A téma, persze, nem új. Irodalmi feldolgozásával (Camus: A pestis; Golding: A legyek ura) ugyanúgy találkozhattunk már, mint populáris interpretációjával (ilyen például az Eltűntek című tévésorozat). King tudatában van ennek, hisz a Golding-regényre és a filmsorozatra egyaránt hivatkozik (sőt, nem kevés öniróniával a Köd című filmre is, amely éppen egy King-regény alapján készült). Amiben A Búra alatt eltér az említett irodalmi alkotásoktól, az elsősorban az, hogy lényegesen több szereplőt mozgat. Az író nem véletlenül biggyeszt egy terjedelmes, de korántsem teljes listát a könyv elejére, a következő megjegyzéssel: „Többen (de nem mindnyájan) azok közül, akik a Búra napján Chester’s Millben voltak.” S bár a listán szereplők közül nem mindenki válik főszereplővé, egészen bámulatos, ahogyan az író elhiteti velünk: valóban egy közösség életébe nyertünk bepillantást.

De mi lehet egy átlagos amerikai kisváros életében olyan érdekes, hogy több mint 1500 oldalon át lekösse a figyelmünket? King írói nagyságát jelzi, hogy ez a kérdés valószínűleg csak azokban merül fel, akik még nem kezdtek bele a regény olvasásába. A szerző egészen elképesztő tehetséggel mozgatja a figuráit, teremt drámai és szép számban hétköznapi szituációkat is, miközben nem kelti azt a benyomást, hogy itt valami műv(ész)i produkciónak lennénk a részesei. Az alakok nagyon is élőek (talán az egy Dale Barbarát leszámítva, aki – megítélésem szerint – némileg halványabbra sikerült, persze, csak kingi mércével mérve). El tudjuk hinni, hogy valóban így viselkedik egy kisvárosi elöljáró, egy pap, egy segédorvos, egy újságíró, egy balfácán rendőrfőnök stb. A gyakori nézőpontváltások pedig nemcsak azt teszik lehetővé, hogy megismerjük egy-egy szereplő jellemét és gondolatait, hanem az olvasói figyelem ébrentartásához is nagyban hozzájárulnak.

Ami azért, tegyük hozzá, nem is olyan egyszerű dolog. A sok szereplő mozgatása mellett az elbeszélés tempója ezúttal is döntő tényezőnek bizonyul. Nincs ugyanis előre megadott recept arra, hol kell az elbeszélőnek fokoznia az elbeszélés sebességét, és hol tehet – látszólag mellékes – kitérőket. A Búra alatt ebből a szempontból is jelesre vizsgázik. (Jegyezzük meg, csupán a teljesség kedvéért, hogy a szerző az utószóban megemlít még egy nehézséget: a regényvilág technológiai részleteinek problémáját. Ez azonban itt olyannyira problémamentesnek tűnik, hogy nem is kell rá több szót vesztegetnünk.)

Hiteles lélektaniság, mesteri dramaturgia, kiválóan eltalált elbeszélői sebesség. E jellemzők mellett van még valami, amiért a regény figyelmet érdemel. Mégpedig a társadalomkritika. Elavult szempontnak tűnik ez, elég, ha arra gondolunk, hogy a társadalmi regény kategóriáját 19. századi regényekre szoktuk leggyakrabban alkalmazni. Ezúttal azonban hiba lenne átsiklani afölött, hogy a szövegnek nagyon is van mondanivalója (mégpedig elég súlyos mondanivalója) arról, amit mi, európaiak egyszerűen csak amerikai életmódnak szoktunk nevezni (holott legalább annyira a mi életmódunk is). Kommentár helyett álljon itt egy idézet a regényből: „Ép ésszel ki számított volna minden természeti erőforrás hirtelen elapadására? Az amerikai ember aszerint tervez, hogy mindenből több van, mint amennyi elég. Az, hogy valamiből nincs elegendő, sértés az amerikai szellemiség ellen.”

Ezek után óhatatlanul felmerül a kérdés: kellenek még ide a szellemek, az élőhalottak, az űrlakók? Nem vagyunk elég rémisztőek nélkülük is önmagunk számára? Ha arra gondolunk, hogy ezúttal milyen kevés derül ki a Búrát létrehozókról és valódi szándékaikról, akkor az író válasza nem lehet kétséges: hangyák vagyunk csupán a nagyító alatt, s ebben még csak nem is e tény az igazán félelmetes. Hanem az, hogy a nagyító a mi kezünkben van.

(Stephen King: A Búra alatt. Ford.: Szántó Judit. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2011)

Keserű József