Indiában virágzott ki zeneileg

Hagyományos dobfelszerelése mellett másféle hangszereket is használ. Sámándobot, darbukát, kolompot, tibeti hangtálat, gongot, pálcikákat, sőt még száraz fűcsomót is. Elképesztő hangokat produkál a színen. A középkori Skóciában játszódó darab minden szereplőjét lenyűgöző beleérzéssel kíséri, de még a birnami erdőt is „megszólaltatja”. Lázadásnak, jóslatoknak, gyilkosságnak, menekülésnek, vérontásnak, bűntudatnak úgy ad hangot, hogy a teljes illúziót teremti meg.

Milyen úton került be az előadásba? Ismerte a darab rendezőjét, Martin Čičvákot, vagy már korábban is bejáratos volt a Nemzetibe, netán utolérte a hír, hogy dobost keresnek a Macbethbe?

Richard Autner, a barátom játssza Banquót. Ő szólt, hogy szükségük lenne dobosra. Rajta kívül a boszorkákat alakító Robert Rothot ismerem a társulatból, kísértem őt pár koncerten. A rendező ötlete volt, hogy legyen egy dobos az előadásban, aki hangsúlyossá teszi a jeleneteket. Kérte, hogy játsszak pár hangot. Így kezdődött. Nem tudtam, mibe megyek, de a lehető legjobban akartam megoldani a feladatot. Hoztam a dobfelszerelésemet és a többi hangszeremet, amelyeket a világ különböző pontjain vásároltam. Szeretem a világzenét, a meditációs zenét, a zenei kultúrák találkozását. A darab fordításába helyenként annyi volt csak beékelve, hogy zaj. Ez jelentette azt, hogy ott majd megszólal a dob. A rendező vázolta, mit kér, én igyekeztem eleget tenni az óhajának, de aztán fokozatosan felbátorodtam. Spontán jöttek az ötletek. A színészek próbáltak egy jelenetet, én meg beledoboltam. Jött is azonnal a visszajelzés, hogy ez szuper, vagy itt valami más kell. Azzal sem várattam meg senkit. Gyorsan ajánlottam valamit. Meg is jegyezte már a próbák elején a rendező, hogy nem gondolta, hogy ilyen érzékeny dobost kap. Addig ugyanis  többen azt hitték, hogy mint egy rockzenész, püfölöm majd a dobokat. De a finom, éteri zene már hozzám is sokkal közelebb áll.

Részese volt már korábban is színházi előadásoknak?

A Meteorit nevű pozsonyi nemzetközi társulatban tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Kemény iskola volt. Ott kértek tőlem először például olyat, hogy eső kopog a fémen. Behunytam a szemem, és kitaláltam, mivel, hogyan érem el ezt a hatást. Zenésztársakkal szerepeltem másfajta produkciókban is, amelyekben a tánc, a próza, a zene és a látvány ötvöződött. Érzékeny alkat vagyok. Könnyen rá tudok hangolódni a színész lelkiállapotára. A Macbethben is szinte együtt lélegzik a szereplőkkel. Imádom a színházat. Nekem való közeg. Nagyjából itt is tudtam, mibe megyek.

Egyszer sem hitte, hogy ezt vagy azt a rendezői kérést nem tudja teljesíteni?

Épp ellenkezőleg! Minél nehezebb feladat előtt álltam, annál inkább élveztem a helyzetet. Volt, hogy a morajló tenger hangját kérte a rendező. Máskor a halál kapujáig kellett „elkísérnem” a figurát. A bemutató szünetében megkeresett egy konzervatóriumi tanár, hogy megkérdezze, ki komponálta ezeket a  hangeffekteket. Amikor megtudta, hogy én, csak annyit mondott: „Gratulálok. Zseniális.” Óriási kihívás volt számomra ez a munka. A rendező ugyanis előre nem közölte velem, hogy hol mire lesz szüksége. Ebből éreztem, hogy erős alkotói folyamat vár rám. Prózát kísérni dobokkal őrületes feladat. Egészen másfajta kihívás, mint egy zenekar tagjaként ülni a színpadon. Itt minden egyedül rajtam állt. Az én képzeletemen.

És most minden előadáson pontosan ugyanazt nyújtja, mint a premieren?

Százszázalékosan nem. De egészen mást sem játszhatok. Azzal megzavarnám a színészt. Zenei sokkot nem okozhatok.

Lekottázta minden „megszólalását”?

A dobnak nincsenek konkrétan lejegyezhető hangmagasságai, a kottában csak a ritmusokat írtam le. Ott látom azt is, mikor milyen hangszert kell a kezembe vennem. Igazából a példányba jegyeztem fel, hogy mit nem szabad elfelejtenem. Arra például már nem is emlékszem, mikor jött az a zenei motívum, amikor a darab végén Malcolm elmondja Macbethnek, hogy meg fog halni. Az a lényeg, hogy működik. Brutális, mondják. Rá kellett éreznem minden szituációra. Mindent megjegyeztem, de már szóltam, hogy jó lenne minél előbb kamerával rögzíteni az előadást. A színész is minden este más hőfokon, más dinamikával játszik, én sem nyújthatom ugyanazt, mint előző alkalommal. Nem simogathatom a dobokat, amikor az ő lelkében viharok dúlnak. A téma adott. Szem előtt kell tartanom.

Mi történne, ha holnap délután, pár órával az előadás előtt beteget jelentene? Ki állna a helyébe?

Senki. Elmaradna az előadás. Az én „szerepemet” nem lehet betanulni. Ráadásul végig színen vagyok. Egyetlen percre sem hagyom el a színpadot.

Mennyit tudott a műről és az előadásokat övező legendáról, hogy bárhol játsszák is a világon, mindenütt kötődik hozzá kisebb-nagyobb baleset?

Nem ismertem a darabot. Ipari szakközépiskolába jártam, ott nem tanultunk Shakespeare drámáiról.  A színészek már túl voltak az olvasópróbán, amikor engem behívtak. Időbe telt, míg kiigazodtam a cselekményben, hiszen nem mindig vettük sorrendben a jeleneteket. Később figyelmeztettek, hogy készüljek fel arra is, hogy történni fog valami. De mi? – kérdeztem. Valami szörnyűség, ijesztgettek. Gyakran meditálok, többször jártam Indiában. Tudom, mit kell tenni ilyenkor. Előadás előtt szantálfa füstölővel körbejárom a színpadot. Elűzöm a rosszat. Kitisztítom a teret. Aztán jöhet a tibeti hangtál. Ez az én egyéni rituálém a színpadon.

Segít?

Már túl vagyunk egy baleseten. Épp a barátommal, Richard Autnerrel történt a baj. A második felvonásban a színpad alól emelkedik fel. Az egyik előadáson, még ott lent, nekiszaladt egy vasrúdnak, és betört a feje. Senki nem vette észre, hogy vérzik, még ő maga sem, hiszen a szerepe szerint fehér öltönyben, (mű)véres fejjel hozza fel az emelő. A legapróbb jelét sem adta annak, hogy valami történt vele. Csak az előadás végén tudtuk meg, hogy komoly a baj. Kórházban varrták össze a szétnyílt sebet a fején. Az öltözőben, a zuhany alatt döbbent rá, hogy ömlik a vére, miután lemosta magáról a festéket.

Mikor és hol kezdett el dobolni?

Tizenöt évesen, Alsókubinban. Rocker voltam, zenekarokban játszottam. A szakközépiskolát Rózsahegyen végeztem, onnan kerültem fel Pozsonyba, a konzervatóriumba. Aztán jöttek a koncertek. Elkezdtem Indiába járni. Ottani mesterektől, guruktól tanultam. Az igazságnak kezdtem élni. Felhagytam a legapróbb bűnökkel is. Tiszta életre vágytam. Zeneileg is Indiában virágoztam ki. Azóta nem is csinálok másfajta zenét, csak olyat, ami nekem tetszik, és olyan társakkal, akik igazán közel állnak hozzám. Például Richard Autnerrel, aki gyönyörű zenét komponál.

Arava Gallal, a világszerte ismert izraeli énekesnővel és dalszerzővel nyáron Szlovákiában, korábban Londonban, Berlinben, Ljubljanában és Prágában koncertezett. Hol találkoztak?

Koh Phangan szigetén, Thaiföldön. Oda jár örömzenélni a világ. Ott hallottam először énekelni Aravát. Megismerkedtünk, hallott játszani, és megkérdezte, volna-e kedvem vele zenélni? Így kezdődött. Tel Avivban is zenéltünk már együtt.

Messze került a rocktól.

A mantra gyógyír a léleknek. Megnyitja a szíveket.

Mit jelentenek a karján a tetkók?

Ez itt egy fohász, vallásos szöveg. Ez a merKaBa. A szív védőmezőjét szimbolizálja. Ez pedig a Dhyanalinga, ami meditációs kapu a spirituális szabadsághoz vezető úton.

A szerző a Vasárnap munkatársa