Igazi világa a színház

Gyermekkorában szélhámosnak készültKleb Attila felvételeA beszélgetőpartner szerepét betöltő Szabó G. László újságíró cseh nyelven köszöntötte a Nemzet Színészét, jaká byla cesta, kérdezte tőle, mire Darvas Iván ékes cseh nyelven csupán annyit válaszolt, děkuji, příjemne. Mivel sokakat meglepett ez a különös közjáték, a színész azonnal magyarázattal szolgált. Gyermekkorát magyar apa és orosz anya csemetéjeként Prágában töltötte, játszópajtásai cseh és német gyerekek közül kerültek ki. A közelmúltban megjelent könyvében, a megkapóan őszinte hangvételű Lábjegyzetekben a színész szerző valahogy így fogalmaz: Kisgyermekként azt hittem, a magyar nyelvet apám találta ki. „Apámmal magyarul, anyámmal természetesen oroszul beszélgettem, az utcagyerekekkel csehül pofozkodtam, bátyámmal pedig németül társalogtam egészen élete végéig. Életem jelentős részében párhuzamosan négyféle kulturális befolyás ért. A sokgyökerűség egyetlen hátrányát családunk Magyarországra költözésének évében, 1938-ban éreztem először, ekkor ugyanis döbbenten tapasztaltam, hogy igazából egyik általam használt nyelven sem vagyok képes önmagamat tökéletesen kifejezni. Meglepődtem, mikor rájöttem, hogy Budapesten mindenki jobban tud magyarul, mint én” – emlékezett vissza fiatal éveire Darvas Iván. A színművész szavaiból számos egyéb mellett azt a tanulságot is leszűrhette a hallgatóság, hogy míg egynyelvű közegben könnyen megtanulhatunk gyűlölni, a kulturális sokszínűség toleranciára oktat.

Darvas Iván saját bevallása szerint, gyermekkorában szélhámosnak készült, azt képzelte magáról, olyan valaki, aki semmihez sem ért, felnőttként csakis szélhámosként, csalóként érvényesülhet. „Gyakran hazudtam gyermekkoromban, egyáltalán nem voltam jó tanuló, nem szerettem iskolába járni, és míg füllentések közepette éltem, lelkiismeret-furdalás gyötört.” Úgy érezte, nem méltó ahhoz a féltő, gondoskodó családi légkörhöz, melyet szerető anyja és felelősségteljesen gondolkodó apja biztosított számára. Aztán egy nap különös élményben volt része, egy olyan meghatározó pillanatához ért életének, mely megpecsételte sorsát. „Még Prágában történt, egy nap arra lettem figyelmes, hogy egy kisebb tömeg tolong az utcán. Amint az emberek közé férkőztem, láttam, hogy egy férfi tölcsérbe kiabálva utasítgat egy kutyát sétáltató dámát és egy elegáns úri embert, egy másik férfi pedig egy furcsa szerkezet kurbliját forgatja. Csakhamar rájöttem, egy filmfelvétel kellős közepébe csöppentem. Az élmény teljesen magával ragadott, rögtön tudtam, színész szeretnék lenni. Az egészből csak annyit érzékeltem, hogy pár ember hihetetlen könnyedséggel végez egy roppant nehéz munkát, valamennyien jól öltözöttek, jókedvűek, és egyáltalán nem kell érteniük számtanpéldák megoldásához. A forgatás után ott álltam földbe gyökerezett lábbal. A jövőm eldőlt” – mesélte a színművész. Tömérdek filmszerepe és jelentős mozisikerei ellenére Darvas Iván elsősorban színpadi színésznek tartja magát. „A színház az én igazi világom, azt hiszem, sehova máshova nem vagyok való” – fűzte hozzá. A sors fura fintora, hogy Darvas Iván személyében éppen egy olyan színész tagadja a film műfajának időtállóságát, aki szerepeivel nagyban hozzájárult a filmtörténet alakulásához.

A beszélgetés záróakkordjaként a színművész Lábjegyzetek című önéletírásából olvasott fel részleteket. A magyar intézet székházában összegyűlt hallgatóság csütörtök késő délután a mosolyokból és a gyakran felhangzó tapsokból ítélve nagyon jól érezte magát a Nemzet Színésze, valamint a házigazda és kiváló kérdező, Szabó G. László társaságában.