Huszár Tibor emlékére

Aztán elmerengtem, és lepergett előttem Tiborral való kapcsolatom kezdete és vége... A nyolcvanas évek első felében már szenvedélyesen fotóztam. Mondanom sem kell: Tibor hatására. Pedig nem tanított, nem kérdezett, hogy akarok-e fényképezni. A szüleimnél töltött vendégeskedései alatt kerített hatalmába személyisége, elbűvölt a viselkedése, az egész habitusa. Csodáltam a közvetlenségét, azt, hogyan kezdeményez új barátságokat ismeretlen emberekkel. Egypár futó látogatást leszámítva hosszabb ideig nem találkoztunk. A kilencvenes évek elején a pozsonyi lakásának pincéjében berendezett sötétkamrában whiskyt kortyolgatva mesélte élményeit. Másnap egy közeli kertvendéglőben megegyeztünk, folytatjuk az eszmecserét nálunk, a Bodrogközben. Apám ekkor már inkább Magyarország felé tekintett, szervezte a vajai, majd az aranyosapáti festőközösségét. Én mint újdonsült teológus a papi teendőimet láttam el. Egy temetést megelőző virrasztó alkalmával a helyi kurátor halkan felém súgta, „tiszteletes úr, itt van a barátja!” Mozgalmas napok, hetek következtek. Meglátogattuk közös barátainkat, hajnalig tartó eszmecseréket folytattunk. Gulyásfőzést rendeztünk a közeli Latorca partján, az ételbe Tibor igyekezett a távoli országokban szerzett tapasztalatait is „belefőzni”. Az alapanyagokat tekintve volt abban minden: grúz konyak, sör, bor, marhahús, dzsem, mindenféle fűszer, egy kevéske víz, a folyóban szedett kagylók. Szerette volna, hogy a főztje által mi is részesei legyünk az utazásai alatt átélt élményeinek.1995 nyarán ismerkedtem meg nejemmel, akivel első randevúnkat Tibor első, Cigányok című könyvének bemutatójára időzítettük. Fotós barátom a jelenlévőknek úgy mutatott be minket: „a pap és az új szeretője”. Akkor még egyikünk sem sejtette, hogy az a lány egy hét múlva már a feleségem lesz. A kistárkányi paposkodásom alatt ritkán találkoztunk. Inkább telefonon tartottuk a kapcsolatot. Valamikor a kétezres évek második felében Tibor felhívott, és azt újságolta magáról, hogy rákos. Nem éreztem félelmet a hangjában, szokásos optimizmusával azt az egyszerű következtetést vonta le, hogy meg fog gyógyulni. Én is elmondtam magamról a legújabb híreket: engem meg kidobni készülnek a papi állásomból. Pár hét múlva folytattuk az eszmecserét: „Megoperáltak, tiszta vagyok” – mondta. „Fölöttem pedig ítéltek, és kidobtak” – mondtam. Harmadnap Pozsonyban találkoztunk, bemutatott Ľuboslav Moza művészettörténésznek és galériatulajdonosnak, aki kettőnk közös kiállítását készítette elő. Találkozásaink ettől kezdve egyre sűrűsödtek. A másodszor kinyomtatott, bővebb terjedelmű Cigányok első példányával engem ajándékozott meg. Modra-Harmónián levő rezidenciájában tett látogatásunkat eredetileg csak néhány naposra terveztük, aztán többhetesre sikeredett. Kiegyensúlyozottságot és nyugalmat árasztott Tibor háza és környezete, annak ellenére, hogy rengeteg ismerőse és barátja fordult meg ott. Sokszor amolyan privát Pilvax kávéházban éreztem magam, ahol jelentős és ismert emberek adták egymásnak a kilincset. Mindig szívesen tértem vissza Tibor otthonába, ahol úgy fogadott mint barátját, vagy mintha a fogadott fia lettem volna. Elvitt a hradištei hegyekben található házába is. Ez a „semmi közepén” levő hely volt az, ahol jólesett szótlanul egymás mellett ülni, hallgatni, szavak nélkül is értettük egymást. 2012-ben a beteg apámhoz költöztem, de utána is sokat találkoztunk. Ott voltam a párizsi művészbarátainak tartott többhetes összejövetelen, és ott voltam az édesapja temetésén. Érezte együttérzésem, és tudta azt is, nemsokára saját apám fölött kell majd hasonlóképpen megállnom. Apám halála után Tibor visszatért Párizsba, engem pedig a franciaországi Provance-ba irányított a barátaihoz, ahol több mint egy hónapig festhettem és elmélkedhettem a dolgaim fölött egy világítótoronyban. Hazajövetelünk körülbelül egy időre esett. Egy étteremben üldögéltünk gulyáslevest szürcsölgetve, amikor fölvetette, költözzek hozzá. December 19-én már Tibornál vacsoráztam. Másnap együtt vártuk a világvégét. Miután túléltük, a családjánál töltöttük a karácsonyt, Rétén. Számomra gondtalan és paradicsomi időszak következett. Apám elvesztése miatt érzett fájdalmamat enyhítette Tibor gondoskodása, baráti szeretete. Egyik este sokat sejtetően újságolta, tavasszal befejezi a nekem készülő műterem építését. Akkor kezdtem a kontAKT című ciklusomon dolgozni. Új otthonomban modellekben sem szenvedtem hiányt, mindketten elismertük és tiszteltük a női test szépségét. Kedvemre festhettem Tibor fotóműtermében, miközben ő fotózott. Ebben az időben készítette elő új könyvét, a Babylont. Végigkövettem a mű létrejöttét, a gondolat születésétől az első nyomtatott példány kézbe vételéig. Üdvözöltem magát az ötletet: megtalálni a világnak egy parányi pontját – Tibor párizsi műtermét –, ahová egy egész világ belefért. A kész könyv két példányával május 10-én elutazott Franciaországba. Másnap éjszaka jött a hír: Tibor agyvérzést kapott. Ezzel megkezdődött harca az életért. Több hét után stabil – és a körülményekhez képest kielégítőnek ítélt – állapotban szállították haza Szlovákiába. Ekkor még nem sejthettem, hogy a dolgok más irányt vesznek. Igyekeztem minél többször meglátogatni a kórházban. Elszántan teljesítettem minden kérését. Szerettem volna, ha elesettségében legalább bennem biztos pontra lel. Közel négy hónap elteltével láthatta újra otthonát. Felszabadult volt. A környezet és a barátok gondoskodása sok mindent feledtetett vele. Talán még jól is érezte magát, de valamitől félt, és attól a valamitől én is féltem. Az utolsó nap a műtermében álló ágyon együtt ülve csak bámultunk kifelé az ablakon. Megkérdezte, jól érzem-e magam itt. Bólintottam. Az éjszakát vele töltő barátunk nem sokkal lefekvésünk után riadtan ébresztett föl: Tibor nem lélegzik! Megpróbáltuk újraéleszteni. De ekkor már hiábavaló volt minden emberi küszködés… Még aznap összepakoltam a holmimat. Temetéséig a háza vendége maradtam. Esténként csak bámultam konyhájában az üresen maradt székét, az asztalon fekvő gyászjelentést…Nagy Enzoe Zoltán