Hosszú jegyesség – egy elveszített szerelem története

Audrey Tautou. Ugye tudják, ki ő? Ez a fiatal, ismeretlen francia színésznő néhány évvel ezelőtt Amélie-ként egy csapásra belopta magát a közönség szívébe. Előbb a franciákat, majd az egész világ mozinézőit meghódította. Ő a főszereplője Jean-Pierre Jeunet új filmjének is, amely a csupa szív és csupa derű romantikus vígjáték, az Amélie csodálatos élete után merőben más jellegű munka. Bár a film címe – Hosszú jegyesség – inkább szerelmes, romantikus történetre utal, Jean-Pierre Jeunet ezúttal háborús filmet készített. Tegyük hozzá: nem is akármilyet!

A két fiatal szerelmest, Mathilde-ot (Audrey Tautou) és Manech-t (Gaspard Ulliel) a háború szakítja el egymástól. Manech még húszéves sincs, amikor besorozzák, és katonatársaival együtt szörnyűségesebbnél szörnyűségesebb dolgokat kell átélnie a harctéren. 1917-et írunk, és egy csúnya téli napon Manech és négy társa megelégeli a háború borzalmait. Az öt katonának csupán a hadikórházba kerülés jelenthet némi reményt a túlélésre, ezért az öncsonkítástól sem riadnak vissza. Szétlövött kézfejek, csonkolt ujjak kegyetlen képsorait láthatjuk. A hadbíróság öncsonkításért elítéli őket, és a senki földjére, a francia és német vonalak közé küldi az öt katonát, ahol a biztos halál vár rájuk...

A lányhoz is eljut Manech és sorstársainak a halálhíre, de Mathilde nem akarja elhinni, mert úgy gondolja, ha Manech valóban meghalt volna, azt érezné. Nyomozni kezd jegyese után, Párizsba utazik, embereket csap be csak azért, hogy a féltve őrzött titkos iratokból megtudhassa, mi történt valójában a Bingo Crépuscule nevű lövészárokban. Előttünk pedig tragikus sorsok tárulnak fel. Egy napon a bajtársak visszaemlékezései nyomán összeáll a kép, és Mathilde rábukkan élete párjára. Manech ugyan – sérülése okán – nem emlékszik a lányra, ám Mathilde boldogsága így is határtalan...

Hihetetlenül hangzik, de Jean-Pierre Jeunet-nak mindössze öt egész estét betöltő filmet kellett rendeznie ahhoz, hogy mára az egyik legismertebb, legkedveltebb, sőt már-már túlbecsült francia rendezővé váljék.

A Hosszú jegyességet sokan a három évvel ezelőtti Amélie csodálatos életéhez hasonlítják. S bár első hallásra ez igencsak furcsának, mi több, bizarrnak tűnik, a két filmben valóban fellelhetők közös vonások. Amélie és Mathilde is a szerelmet, pontosabban az átélt, ám elvesztett szerelmet keresik, a legtöbb hasonlóság azonban az elbeszélésmódból adódik. Jeunet ugyanis háborús filmjébe is becsempész néhány bensőséges képet (ilyen például az elítéltnek felkínált kakaó és vajas kenyér mézzel – ne feledjék, hogy a lövészárokban, a háború kellős közepén járunk), továbbá láthatunk mágikus poétikát, kedves abszurditásokat, a zsánereket – háborús film, krimitörténet, szerelmi románc – pedig kedve szerint keveri.

A Hosszú jegyesség nemcsak tökéletes történetével (mellesleg Sébastian Japrisot kitűnő regényének feldolgozásáról van szó), hanem vizualitásával, stilizált képeivel és színkombinációival is magával ragad. Egyenesen lenyűgöző, ahogy Jeunet és kollégája, Bruno Delbonnel operatőr dolgozik a színárnyalatokkal, a fényekkel és árnyékokkal. Mathilde nevelőszüleinek a háza, a vidéki birtok sárgás fényárban úszik. Ezek a képsorok a sok-sok kedves, humoros jelenettel kiegészítve a derűlátást, az életvidámságot sugallják. A háborús képek és a katonatársak beszámolói ezzel ellentétben rideg, csúnya szürke színűek, Mathilde visszaemlékezései pedig – akár a régi, megfakult fotók – sárgásbarnák.

A Hosszú jegyesség tökéletesen felépített, elgondolkodtató film. Olyan munka, amelyben minden a helyén van, és határozottan érezni, hogy összeszokott alkotógárda áll mögötte. Jeunet azonban egy új munkatársat is megnyert az együttműködésre: David Lynch rendező „udvari” zeneszerzőjét, a kitűnő Angelo Badalamentit. A filmre és Badalamenti sajátos dallamaira ezúttal is érdemes odafigyelni.