Hollywoodi tündérmese

A legjobb alkotásait idézi ez a film: szerethetően bárgyú a cselekménye, átélhetően valós problémák merülnek fel benne, miközben végig kacagunk vagy sírunk.

Nagy újdonságot nem kell várni, mivel jellegzetes Woody Allen-filmet kapunk, de éppen ez a jó. A szokásos szerelmi bonyodalmat nézzük: a fiatal srác beleszeret a fiatal lányba, ám a lány a fiú nagybátyjával is randizik, utóbbinak azonban fogalma sincs arról, hogy itt egy szerelemi háromszög van kibontakozóban. Sőt, a történet végére a háromszögből négyszög lesz, a fiúból menő bártulajdonos, és még a maffia is beleszól a dolgok alakulásába. De nem is ez a sztori itt a lényeg, hanem a hangulat, amit elénk varázsol a rendező. A harmincas évek Amerikájában járunk, Hollywoodban, a mozi hőskorában, és valami csodálatos, ahogy mindez megjelenik a vásznon. Minden csillog és villog, rögtön egy bámulatos plánnal indít a film, és a néző már abban a percben érzi, hogy kilóra megvették.

Olyan atmoszférája van a Café Societynek, hogy minden egyes pillanatát varázslatnak véljük: jó nézni, ahogy a friss szerelmesek – a kissé esetlen Bobby (Jesse Eisenberg remekül játssza) és a két férfi között őrlődő Vonnie (Kristen Stewart) – körbeautózzák Beverly Hillst, majd sétálnak a tengerparton, és elcsattan az első csók. Igazi tündérmese ez, amelyben azért megjelenik a kegyetlen valóság is: a mozi végére előkerül a közhelyes, de talán igaz tanulság, amit a keserédes zárókép sugall – hogy az első nagy szerelem az igazi, arra gondolunk vissza egész életünkben.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"254897","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Olyan kifejezetten gyenge mozik után, mint a Káprázatos holdvilág vagy az Abszurd alak jóleső érzés azt mondani, hogy igen, a nyolcvanéves rendező megint valami nagyszerűt alkotott, még ha az nem is különbözik sokban a korábbi munkáitól. Csak azt tudom mondani: Jövőre veled ugyanitt, ugyanebben a formában, Woody Allen!

Gera Márton