Hol lakik a hely szelleme?

Ipolysági képzőművészek váci kiállításuk megnyitójánMándli Gyula felvételeEnnek a tárlatnak az anyaga nem művészeti, szakmai szempontok szerint lett összeválogatva, a húsz kiállító alkotót jobbára csak Ipolyság városa kapcsolja össze – az a hely, ahol születtek vagy élnek. A szervezők inspirálni akarnak és hagyományt őrizni, úgy vélik, minél szélesebb a merítés, annál inkább bizonyított a város művészeti életének gazdagsága, és annál többen kapnak kedvet arra, hogy alkossanak és megmutassák magukat, s ez óhatatlanul a minőséghez is elvezethet.

Ez igaz is, meg nem is. Fontos a közeg, s egy-egy jelentősebb egyéniség a hely szellemének termékenyítő hatása révén is megszülethet, bár manapság sokkal közelebb lehet egymáshoz egy hasonlóan gondolkodó, a témát és anyagot hasonló érzékenységek és elvek alapján formáló tokiói és ipolysági alkotó, mint a művészettörténet teljesen más korszakaiban élő, bár egy városban létező két művészegyéniség.

A kiállított negyven művet öszszeköthetné a stílusbeli, tematikai, technikai, tehetségbeli különbségeket áthidaló koncepció. A szerkesztés, hangsúlyozás, a művek irányított dialógusa, a kérdés, amire a választ keresi a tárlat. Jelen esetben azonban mechanikusan egymás mellé került műtárgyakról van szó, az elhelyezésben sem fedezhető fel semmilyen tudatosság. Pedig szolgálhatott volna koncepcióként például a generációk találkozása, párbeszéde. A 94 éves Gyurász Lajos autodidakta szürrealizmusa és a 18 éves Balga Valéria vízszintes és függőleges hullámvonalakból kigabalyodó figurája közé feszülhetett volna ki a mezőny.

Szerveződhetett volna a tárlat valamelyik elhunyt mester köré (vagy árnyékába). Milyen viszonyban vannak a mai alkotók a tanáros, tehetségét stílusgyakorlatokban kibontó Simonyi Lajos, a lebegő, álomszerű akvarellek és szálkás, ideges vonalú képregények mestereként ismert Zórád Ernő vagy éppen Lánczos József klasszicizáló, nehéz fényekbe burkolt, idealizált tájakat felvonultató, már lezárt életművével?

A képzőművészetet főfoglalkozásként űző és az amatőr alkotók művei között is termékeny dialógus lett volna kialakítható az elrendezés révén. (Hadd jegyezzem meg itt: a kiállítók közül a „profikat” a hazai és nemzetközi szinten is ismert, komor, súlyos témákat felvető, elmélyülten érzékeny Kutak Adrienn, a látomásait, benyomásait harsányan színező és komponáló, eredeti látásmódú és technikájú Pokorný Lajos, valamint a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola grafika szakának hallgatója, Németh Géza képviseli, aki groteszket és kozmikus érdeklődést vegyít kisméretű, fekete-fehér grafikáiban.) Ezenkívül a táj arculata, a vidék lényegének keresése, a természet vizsgálata is szolgálhatott volna témául, hiszen a képek közül tizenhét nevezhető többé-kevésbé tájképnek. Minden az arányokon és az elrendezésen múlik.

Ennek a tárlatnak a koncepciója azonban inkább egy almanach szerkesztési szemléletéhez hasonlatos. A rendezők mintha sétára invitálnának bennünket a városban, ahol a véletlenen múlik, milyen sorrendben, milyen fajsúlyú élmény ér bennünket. Itt jön azonban az arányok kérdése. A tárlaton Simonyitól és Alena Kolesárová-Ličkovától van a legtöbb – öt-öt kép. Ez óriási aránytévesztés, hiszen Kolesárová-Ličková naivan kísérletező, sem kompozícióban, sem színkezelésben nem biztos ízlést tükröző művei nem alkalmasak arra, hogy egy ilyen tárlat leghangsúlyosabb elemei legyenek.

Pokorný Lajos képein a világ mint szétrobbant csendélet, a csendélet mint szétrobbant világ van jelen, de téli tája bizonyítja, hogy a kietlenséget, a kopárságot is mesterien, érett alázattal tudja láttatni. Ő ugyanúgy három képpel van jelen, mint a fiatal Pleva Péter, aki még keresi saját stílusát, s inkább utánoz, mint átformál.

A kiállításon a kitűnő keramikus, Kutak Adrienn két kerámiája szerepel, s bizarr helyzetbe kerülnek az apró plasztikák, hiszen a budapesti Schrammel Imrének a galériát uraló, hatalmas kerámiájával kell megküzdeniük. Schrammel pikkelyes, hólyagos őslénytestet vagy megdermedt lávát idéző, lélegzetelállítóan monumentális fala nem tudja agyonnyomni Kutak Félelem tornyát és Sziklaátjáróját. Az oszlopokra emelt, allegorikus objektummá változtatott épület és tájrészlet kemenceszerűségével, baljós tömbösségével, az égett feketétől a bronzig árnyalódó színeivel az emberiség legnagyobb katasztrófáira figyelmeztet.

Láthatóak a tárlaton otthoni kincsek, családi ereklyék, féltve őrzött személyes emlékek. Pál Dezső, Klapal Anna, Baráti János, Zuglói Anna, Kissimonyi István képei a helyi jelentőséget képviselik. Cibulya Lívia és főként Menyhár Anna szerény, visszafogott vázlatai jó kézségekről tanúskodnak. A fotóművészetet Pintér Miroslav, Baltazár Zsuzsanna és Baltazár Péter esztétizáló, a választott tárgyat közelről vizsgáló, szép, lírai képei képviselik. Az ipolysági képzőművészek tárlata nemes vállalás megvalósulása, emberileg, népművelői szempontokból nagyon tiszta, érthető gesztus, de felvet esztétikai és szakmai kérdéseket is, hiszen művészetről van szó.

A kiállítás szeptember 10-ig látható Vácott, innen a kibővített anyag Nagymarosra költözik, ahol szeptember 18-ától, majd Szobra, ahol október 2-ától lesz látogatható.