Hol királynő, hol meg piaci kofa

Nyolcvanhat évesen elmondhatja: minden fontos díjat megkapott, amit magyar színésznő átvehet. A legjobban mégis annak örült, hogy ez év őszén beválasztották a Halhatatlanok Társulatába. Boldoggá tette ugyanis, hogy Olaszországban élő unokáinak örökül hagyhatja majd a lábnyomát a Nagymező utca kövén. Hogy ebből is tudhatják: Pásztor Erzsi imádott színésznője a magyar közönségnek. Pedáns, a nap minden percében elegáns, nagy érzelmeket hordozó játékos. Királynő, ha az udvara annak látja, piaci kofa, ha szerepe szerint mindenféle áruval kell kufárkodnia. Szavainak édes-csípős íze, gondolatainak vízesésszerű zubogása, gesztusainak leplezetlen érzelmi tartalma van.

Mándy Iván írta önről, miután az egykori Petőfi Színházban eljátszotta a kasszírnőt Mélyvíz című darabjában, hogy: „Ő olyan igazi. Puritán. Soha nem akar többnek látszani, mint ami. Dísztelen. Eszköztelen.”

„Épp olyan, mint Nagy Lajos a novelláiban.” Ezt is akkor írta rólam.

Játszott az Elek Judit rendezte Sziget a szárazföldön című filmben is. Az is Mándy-mű nyomán született. Személyesen is találkozott az íróval?

Nemcsak hogy találkoztam, Mándy különleges embernek tartott. Sándor György le is írta a könyvében. Mándyval ment ebédelni. Sétáltak előttünk az utcán, mi pedig, Domján Edit és én, mert akkor a Madách Színházban játszottam, nevetve mentünk át a zebrán. Integettünk nekik, ők meg vissza, nekünk. Később Sándor Gyuri elmesélte, hogy Mándy mondott neki valamit rólam, ő pedig megkérte őt, hogy azonnal írja le, mert a Pásztor Erzsi ezt nem fogja elhinni, ha nem adja írásban. Mert én olyan visszahúzódó voltam.

Ezzel a szívből jövő kacagással?

Én soha nem csörtettem, nem könyököltem, nem kopogtattam szerepért. De Mándy…! Fogott egy szalvétát, ráírta, mit mondott rólam, Sándor Gyuri pedig elhozta nekem. Csakhogy ez a szalvéta vagy ötven évig lapult egy dobozban, és amikor előkerestem, addigra kifakult. Képzelje el! Ceruzával írt rá, és a szalvéta már üres volt. Eltűnt róla a szöveg. Felszívta az idő. De Sándor Gyuri írt egy könyvet, s abba beletette ezt az eltűnt szöveget. Ráparancsolt Mándyra, hogy ezt adja írásban. „De mire jó ez, Gyuri?” – kérdezte Mándy. „Pásztor Erzsi örülni fog neki” – mondta Sándor Gyuri. Hát hogyne örültem volna?! Nagyon kedves pasi volt a Mándy.

Örkény Istvánnal is megismerkedett, amikor a Macskajáték Orbánnéját játszotta?

Pécsen osztották rám a szerepet, Babarczy László rendezésében. Örkény lejött megnézni az első előadást. Hozott nekem ajándékba egy üveg whiskyt, rajta egy kézre húzható bábbal, egy macskával. Én azt eltettem. Felraktam a polcra. Örökre meg akartam őrizni. A macska az évek során elporladt, a whiskyt pedig…

… megitta?

… a férjem, Holl István. A macskát is, az üveget is időnként letörölgettem, de amikor költöztünk el Pécsről, a pakolás során a macskabáb szétesett, mert elporladt, ami nekem óriási szomorúságot okozott. Lelki bánatot, hiszen Örkénytől kaptam. A whisky viszont nem ment veszendőbe. Arról az én szeretett Pistám gondoskodott.

Nagy szerelem volt?

Sokáig igen. Huszonegy évig tartott a házasságunk. Tízéves volt a lányunk, amikor elváltunk. Nem bírtam tovább. Az alkohol tönkretette a kapcsolatunkat. Én mindenre képes voltam, hogy változzon a helyzet, mentettem, ami menthető, de a pia sajnos erősebb volt nálam. Kiütötte a férjemet. Aki a legszívesebben mindig zárva tartott volna engem. Akkor volt boldog, ha én otthon tettem-vettem, amikor ő játszott. Mostam, főztem, takarítottam, Henikémmel foglalkoztam, közben majd a fene evett meg, hogy én is játszhassak.

Vissza a Macskajátékhoz!

Örkény 100. születésnapján emlékestet rendezett a Vígszínház. A felesége, Radnóti Zsuzsa hívott telefonon, hogy mondjak el egy monológot a Macskajátékból. Rendben van, mondtam, de azzal a feltétellel, ha felolvashatok egy levelet is. Erzsi és Giza leveleznek egymással a darabban, én meg írtam egy levelet Örkénynek. Már kint, az ügyelőpultnál belekezdtem a monológba, és valósággal beviharzottam a színpadra. Őrületes üdvözlés fogadott. Aztán fogtam a levelet, és felkonferáltam magamat, hogy engedjék meg, hogy felolvassam. És megköszöntem Orbánnét, ezt a csodálatos szerepet, amelyet Örkény nekem írt. Mert nekem írta, ez evidens. Csodálkoztam is mindannyiszor, amikor a fülembe jutott, hogy kik játsszák a darabot. Hát hogy létezik, zsörtölődtem, hiszen ez az én szerepem. Szóval ilyen stílusban fogalmaztam meg a levelet, és bocsánatot kértem benne minden kolléganőmtől, akiket esetleg megbántottam. Nekem természetes volt, hogy ez nekem íródott, és azzal is zártam a levelet, hogy még egyszer hálás szívvel köszönöm, sok-sok puszi, Orbán Viktorné, Csatárka utca 4. Most mondjam azt, hogy nagyobb sikert arattam, mint a többiek?

Ott voltam, tanúsítom.

Akkor már ugyanis birtokában voltam annak az írásnak, amelyet Radnóti Zsuzsa írt nekem, aki mind a három Orbánné-alakításomat látta. A harmadik után, akkor már nem élt Örkény, azt írta… ezt most elmesélem… eddig nem akartam megbántani vele senkit, de ennyi év után már elmondhatom. Szóval az ajándékba kapott Örkény-novelláskötetben volt egy kártya a következő szöveggel: „Erzsikém, Orbánné te voltál, te vagy, és te leszel!” Ezt most senki ne vegye tőlem tapintatlanságnak! Olyan öreg vagyok már, hogy elmondhatom. Nekem ez nagy ajándék volt akkor.

Három filmjéről szeretném hallani. Úgy gondolom, mind a három alkotás közel áll a szívéhez. Zsombolyai János 1976-os rendezése, A kenguru kultfilm volt annak idején. Egy megfáradt, erkölcsös gyári munkásasszonyt játszott benne.

Nem ez volt az első filmem. Főiskolás koromban már több epizódszerepet bíztak rám. Azok jelentették számomra a mellékkeresetet. Szegények voltunk, jól jött a pénz. Az első komolyabb filmszerepemet a Szombattól hétfőig című alkotásban kaptam 1959-ben. Negyedéves főiskolás voltam. Abból a gázsiból vettem egy kabátot, csináltattam a belvárosban egy gyönyörű piros cipőt, hozzá táskát… úgy felöltöztem, hogy na! Később bekerültem az Özvegy menyasszonyokba. Krimi-vígjáték volt, egy házasságszédelgő története Garas Dezsővel a főszerepben. Ott pamutgyári dolgozót játszottam. Magamhoz képest csont és bőr voltam, legalább harminc kilóval kevesebb, vékony hangú, de nagyon helyes. De A kengurut is nagyon szerettem.

Gábor Pál filmjében, a Cannes-ban is díjazott Angi Verában a párt elkötelezett hívét, a mindent jelentő Traján Annát formálta meg mély szuggesztivitással.

Nagyon jó volt forgatni a filmet. Gábor Pált és a Muskát Máriát játszó Szabó Évát is nagyon szerettem, mert remek színésznő. De a film mélységét akkor még nem fogtam fel. Pár éve láttam újra, és komolyan mondom, végigbőgtem az egészet. Olyan megrázó volt. A kollégáimtól voltam elájulva. A kis Halász Lászlótól például, aki Sas elvtársat alakította, a pártiskolai tanfolyam vezetőjét. Most is libabőrös vagyok, ahogy ott fekete kabátban végigment. Fiatalon halt meg szegény. De én sem vagyok rossz a filmben! Élő személy volt, újságíró ez a Traján Anna. Szívbéli kommunista. Élvezettel játszottam.

András Ferenc filmje, a Veri az ördög a feleségét fergeteges szatíra a Kádár-korszak puha diktatúrájáról, a viszonylagos jólétet kínáló „gulyáskommunizmus” világáról, egy Balaton-felvidéki vasutascsaládról.

Ma is sokan emlegetik a filmet. Nagyon szeretik. Talán azért, mert a magyar ember azóta sem változott.

Nagy hatalmú funkcionáriust lát vendégül a Kajtár család, bávatag gyerekeiket akarják kiváló álláshoz juttatni, ezért kedvében kell járni a munkásmozgalom veteránjának. Terülj, terülj asztalkám fogadja a befolyásos vendéget. Kajtárné, a háziasszony, a talpraesett, vidéki matróna lukulluszi lakomát rendez a tiszteletére.

Körmenet, vásárfia Korda Gyuri fényképével… Úristen! Ilyen az életünk. És a nagy zabálások! Sokan ma is két talicskányi zabálnivalót visznek haza, nehogy éhen haljanak. Ez a film még mindig ad valamit.

Ahogy ott pucolja a zöldséget, gyalulja a tököt, nyújtja a rétest… mintha csak egy főzőverseny győzteseként állt volna a konyhaasztal mögé.

András Frici mesélte, én nem is tudtam róla, hogy Angliában őrületes sikere volt a rétestésztanyújtásnak. De hogy történt? Fogadtak nekünk három asszonyt, hogy tanítsák meg nekünk a fejünk fölött nyújtani a tésztát. Le volt darálva a dió, a mák, be volt keverve finom citromhéjjal, mi meg a Pécsi Ildikóval ahányszor elmentünk mellette, annyiszor belemarékoltunk. Jól bezabáltunk, aztán továbbmentünk. Jön egyszer a rendező, és azt mondja, Erzsike, baj van! Szóltak az asszonyok, hogy művész úr, ennek a nőnek, mármint nekem, még a fakanál is rosszul áll a kezében, nemhogy a tészta! Micsoda?! Odarohantam az asszonyokhoz. Mondom, Mariska néni, mit kavarja itt maga a szart? Miről beszélnek maguk? Erre az öregasszony: „Aranyos művésznő, mi nem tudunk rétest nyújtani a fejünk fölött, de 300 forintot kapunk minden napra, és olyan jó, hogy itt lehetünk!” Pécsi Ildikó jókat röhögött, amikor elmeséltem neki, és azt mondta: „Tudod, mit? Most azért is csináljuk meg! Lesz, ami lesz.” Odaálltunk, és megcsináltuk. Így lett nagy híre külföldön, hogy a magyar asszonyok a fejük fölött nyújtják a rétestésztát.

Vetro elvtársat, a nagy hatalmú, gyomorbajos funkcionáriust Anatol Constantin formálja meg fenomenálisan.

Őt nem szerettük. Beképzelt pasi volt. Lenézett mindnyájunkat. Három vagy négy nyelven beszélt, de magyarul is tökéletesen, pedig román volt. De amikor megnéztem a filmet, hangosan bocsánatot kértem tőle, mert tökéletesen hozta a figurát. Ránézett a finomságokkal megrakott asztalra, és már látszott is rajta, hogy hányingerrel küszködik. Annyira jól játszott, hogy az leírhatatlan.

Karlovy Vary fesztiválján fődíjat nyert a film.

Ez is igaz történet. Mire a vetítés után felértem a fogadásra, már semmi nem volt az asztalon. Mindent felzabáltak. Elfogyott a Magyarországról érkezett csirkecomb, meg a rétes is. Semmit nem ehettem. Pedig a legjobb női alakítás díját kaptam. Csináltattam egy szép estélyi ruhát, a cipőm aranybőrből készült, de soha többé nem passzolt a lábamra, csak akkor, azon az estén. Pedig méregdrága volt.

A szerző a Vasárnap munkatársa