Hol itt az igazság?

Az Életművésznők hivatalosan hat, valójában ennél több történetből áll össze kisregénnyé, és szinte kiköveteli magának a színpadra állítást. Ami ráadásul férfiak nélkül is megoldható – a kassai Thália Színház előadásában csak a zeneszerző, Vranik Krisztián és a díszlettervező, Klimo Péter képviseli az erősebb nemet, ha nem számoljuk a tapasztalt Ulickaja-fordítót, Goretity Józsefet.

A plakáton a műfaji meghatározás tragikomédia, de humoros helyzetből kevés van, pár gesztuson, reakción lehet csak elmosolyodni. Például, amikor Varga Anikó egy műszaki beállítottságú lány bőrébe bújva azt mondja – kevés meggyőződéssel –, hogy persze, azért szereti ő az irodalmat. Kényszerhelyzetben van, hiszen egy idős irodalom-tanárnőbe botlott a buszmegállóban, aki aztán rendesen megfertőzi őt versekkel, egy új világot nyitva ki előtte. E történet vége bizarr és meglepő, mint az összes többié, egyben gondolkodásra is késztet. Meg akarjuk fejteni, miért hazudnak (elég meredek dolgokat is) azok a nők, akikről a darab során ez kiderül. Hogy önámító hazugságokról van-e szó, vagy egyszerűen csak „alkotni” akarnak valamit, és kíváncsiak a hatásra. Miért meséli el egy anya egy másik anyának költői részletességgel, hogyan veszítette el egymás után négy gyermekét, ha ez nem igaz? Mi késztet egy kamaszlányt arra, hogy azt állítsa, negyvenes szeretője van? Miért talál ki egy idősebb fiútestvért magának egy kilencéves kislány, vagy bankár vőlegényt egy Svájcban dolgozó orosz prostituált? És ki hisz nekik?

Mindannyian hiszünk nekik, a főszereplő Zsenyával együtt, aki életének különböző szakaszaiban találkozik ezekkel a mesélő kedvű lányokkal, asszonyokkal, miközben róla viszonylag keveset tudunk meg. Sem a könyvben, sem a Thália színpadán nem kerül közelebb hozzánk, de még csak szimpatikussá sem válik, azaz semmi nem jogosítja fel őt arra, hogy megkapja ezt a főszerepet. És nem is kapja meg: a Zsenyát játszó színésznők jelenetenként váltják egymást. Hidvégi Nóra rendező ezzel nyilván azt akarta jelezni, hogy mindannyian Zsenyák vagyunk, magunkat sem ismerjük, és nincs esélyünk közelebb kerülni mások lelkéhez. Az elidegenítés nem csak a történeteket egybefogó karakter esetében sikerült: a többiek is hidegridegek maradnak, gyakran úgy mondják a szövegüket, hogy közben nem a partnerükre néznek, hanem ránk, nézőkre. Ettől herótot szoktam kapni – és itt pont ez lehetett a cél. Ráadásul ezek a nők hol látványosan bent maradnak a színpadi térben a jelenetük után, hol félig a takarásba húzódnak. Ez vajon rendezői következetlenség, vagy a koncepció része? Be vagyunk-e zárva a saját sorsunk, körülményeink, természetünk által kijelölt térbe, vagy ki-kiléphetünk belőle? És ha kilépünk, tényleg kint vagyunk, vagy csak képzeljük?

Hidvégi Nóra ebben az előadásban ugyanazt csinálja velünk, mint Ulickaja a kisregényben: elbizonytalanít és gondolkodásra késztet. Csak a (hazug) sztorikat mutatja fel, és ránk hagyja a karakter lélektani elemzését, a miértek megfejtését. Olyan az egész, mintha egy krimiből kivágnák az utolsó tíz percet. A mai, szájbarágós világban, amikor léptennyomon mások akarják megmondani nekünk, mire gondoljunk és miben higgyünk, ez az előadás elég merész vállalás. A merészséget tetézi, hogy egyhuzamban, szünet nélkül kell végigülnünk két órát a színházban, amihez nem szoktunk hozzá. Az alkotók ezzel saját magukat vizsgáztatják: ha a néző hosszúnak tartja a bezártságot, nem elég izgalmas az előadás. (E célra én rossz tesztalany voltam szerda este, mivel előtte hat órán át ültem bezárva egy autóban.)

A szereplők közül a már említett Varga Anikó tűnik ki, főleg a csecsen takarítónő, illetve Mása szerepében. A magyarországi vendégművész, Fátyol Kamilla a különböző vallásoktól megoldást váró Chevaként marad meg bennünk leginkább, Szabadi Emőke Katalin a svájci bordélyház madámjaként, és a többieknek (Varga Lívia, Dégner Lilla, Varga Szilvia) is vannak bőven emlékezetes pillanataik, hiszen sokféle nőt jelenítenek meg. A stilizáltság a legtöbbször egyforma ruháikban is megnyilvánul (jelmezek: Őry Katalin), az itt-ott egyszerre végzett mozdulataik pedig (koreográfia: Kántor Kata) azt hivatottak jelezni, hogy ők hatan egy nagy egész részei, egy gépezet fogaskerekei, vagy ha úgy tetszik, madarak egy nagy kalickában.

Hidvégi Nóra rendező ebben az előadásban ugyanazt csinálja velünk, mint Ulickaja a kisregényben: elbizonytalanít és gondolkodásra késztet.