„Hogy fértünk el benned?”

Vakmerő férfiak is próbálkoztak már papírra vetni, milyen lehet anyának lenni, de olyan ez – már bocsánat – , mintha a nők az állva pisilésről igyekeznének írni. És persze a nők és a férfiak olvasóként is másképp reagálnak az anyaságról szóló könyvekre.

Az érsekújvári származású, Budapesten élő költő és műfordító, Pénzes Tímea esete azért különleges, mert az ő anyai tapasztalataihoz a nők közül is kevesen tudnak empirikusan kapcsolódni – ő ugyanis ikreknek adott életet. És mi sem mutatja jobban a szerző „világlátásának” változását, mint az, hogy előző kötetének címe IkerAnyaversek. Abban van mindenféle: érzelmes, humoros, elgondolkodtató, szórakoztató költemények saját ikreiről, az ikrekről általában, az ezzel járó dupla problémákról és dupla örömökről.

Azóta eltelt négy év, a srácok, Ajna és Konrád szépen cseperednek, már mondanak olyan bölcsességeket, amelyek hallatán a szülők csodálkozva néznek össze, és már kialakult a személyiségük – két teljesen különböző emberke boldogítja a szerzőt. Pénzes Tímea írhatott volna egy sztorizgató, tündibündi könyvet is, azt is élvezettel forgattuk volna. Ehelyett letett az asztalra egy filozófikus igényű, egyszersmind lírai, főleg gondolati síkon működő, önelemző igénnyel született művet.

A Megnyúlások szerintem remek cím, jól mutatja a személyiség gyökeres változását, az anya életterének minden lehetséges irányba végbemenő átalakulását. Rendkívül nehéz feladatot vállalt magára, de mivel alapvetően egy költőről van szó, minden mondatban ott a líra, amely utat tör magának és célba ér.

A szerző tudatában van annak, hogy valami különleges, ritka tapasztalat birtokába került, amelynek megosztása egyszerre természetes, ösztönös igény és szakmai kihívás is. Mondanivalója van, közönséget céloz meg, de sosem esik a patetikusság csapdájába. Igyekszik úgy ábrázolni a belső folyamatokat, hogy végig ő legyen a főszereplő, nem a gyerekek, akik saját életének abszolút főszereplőivé váltak. Mégsem valamiféle önterápiáról van itt szó, hanem hideg fejjel végzett értelmezésről, személyiségvizsgálatról. Szinte tudományos igénnyel megfigyeli azt a másik embert, akivé anyaként vált, gyakran egyes szám harmadik személyben ír magáról. De mivel mindezt a költészet eszközeivel teszi, egy-egy bekezdést akár verssorokra tördelve is leírhatott volna, úgy is működne a szöveg. Nem lehet egy-két nap alatt átnyargalni rajta, minden fejezetet többször el kell olvasni – nekem például bő egy hónapig tartott ez a 115 oldal.

Hogyan lehet egyáltalán felfogni, hogy két élet fejlődik egy pocakban, és hogyan lehet ezt érzékeltetni, múltat és jelent összekötve? Valahogy így: „Aztán háromfelé osztódtak. Két gyermek a ruganyos hasban, és ott van köztük ő is. A hasat nem lehet szétszakítani. Csak jól széthúzni. Nyúlik és visszapattan, puhán, nem fájón, talán párszor fájón is. Különleges alakzatokat vesznek fel. Bújósakat, menekülőseket. Formákra találnak rá, ahogy formáznak. Magukat gyúrják, mikor mézeskalácsot készítenek. Rácsodálkoznak a nyúlásokra. Hogyan kétszerezik meg magukat méretben, súlyban. Hogyan fértek el benne, hogyan terebélyesedhet ki ennyire a test. Nagyra nyúlik a has, és sosem húzódik vissza igazán. Ha egyszer anya leszel, kinyúlva maradsz. /.../ Benn marad belőlük örökre valami. Egy-egy gurgulázás, néhány tétova mozdulat, lélekfoszlány. A has óvó tekintetté, karokká lesz. Hogy fértünk el benned?, kérdezik. Még mindig elfértek, felelsz.”

Hogyan kezelhető az ölelés, odabújás? Hogyan fejthető meg a gyereksírás? Milyen, amikor az ikrek először észreveszik egymást? És fel lehet-e dolgozni, hogy ezeknek a gyerekeknek nincsenek anyai nagyszüleik? Pénzes Tímea édesanyja, aki nem érhette meg a nagymamaságot, kap két szívszorító levelet lányától, amelyekben egyszerre van jelen a magára maradt gyermek elhagyatottsága, az unokáktól való megfosztottság, és a sok kérdés, amelyeket már nem tehet fel neki. „Milyen volt megpillantani engem? Én elelmelkedtem a földtől, amikor megszülettek. Mindig mondogattad, hogy egy méterrel a föld felett lebegek. Hát most még magasabbra emelkedtem. Szárnyra keltem.” A nagymama és nagypapa nem pótolható, de szeretni azért még lehet őket: „Együtt képzeljük el, rajzoljuk meg a képet, ami egy másik történetben szerepel. Amin minden ép és burjánzó. Mint a gyerekkoromban. Azt a képet, ami csak egy másik életben történhet meg. Hogy anyám megöleli a lányomat. És apám a fiamat. És anyámnak olyan szeme lesz, amilyennek a gyerekeim képzelik. És apámnak is. És azt mondom majd: igen, pont ilyen volt.” És megjelenik a folytonosság gondolata is: „Őseink ott vannak minden egyes mozdulatunkban, ébredésünkben és elalvásunkban. Együtt futunk hajnalba és naplementébe. Fényeket és árnyékokat tanítanak nekünk. Hanyatt dőlést, fűszálak rezdülésének, felhők és vadludak vonulásának figyelését. Meg szorgosságot: horgolást, kosárfonást, faragást, szőlőmetszést. Mintákat adnak át nekünk. Gyerekeim ceruzát ragadnak, hogy megfessék őseink meséit. Figyelem őket, ellesem tőlük, hogyan fogják a ceruzát. Hogyan foghattam én egykor, és hogyan foghatta anyám.”

Ebben a könyvben még a praktikus dolgoknak is megvan a lírája. Nézzük például a  betakarást, ami bizony kész tudomány: „ A lényeg, hogy ne hosszában rakja a takarót. Hanem széltében, vagyis keresztbe, kicsit a derék alá. Óvatosan fonja körbe az alvó gyereket, mint egy örökké éber anyai kéz. De csak annyira, hogy a test alatt ne folytatódjon, ne zavarja a hasat vagy a hátat. Attól függően, mi van alul. De felül se nyomja, ne nehezedjen rá teherként, testet súroló alacsony hídként emelkedjen fölé. Kéznél legyen, ne keressék, de ne is melegítse őket, ám ha megmozdulnak, mozduljon velük. Ne legyen lerúgható. De a lábat könnyen kidughassák, behúzhassák. A mellkas, a hát és a derék mindig takaró alatt legyen, de combtól lefelé kikandikálhat a test. A nyaknál és a mellkasnál maradjon jókora lélegzetnyi hely.”

Az egyes fejezetek egy-egy konkrét gondolatból vagy érzésből indulnak ki, aztán vissza-visszatérnek korábbi megállapítások más köntösben, más szemszögből – mintha a szerző azt jelezné, hogy az anyaság minden pillanata más, és mégis ugyanolyan. Akik már világra hoztak gyermeket, újraélhetnek megfogalmazatlanul maradt érzéseket. Akik pedig készülnek rá, vagy nem adatott meg nekik az anyaság, kapnak egy csomó információt a Kalligram gondozásában megjelent kötetből. A férfiakról nem is beszélve. Számukra egyenesen kötelezővé tenném ezt a könyvet.