Hizsnyai Tóth Ildikó: Transzban

Kellett nekem haditudósítani! Már fel se merek menni a fészbukra, nemhogy még én mentsek ki civileket az idegen ajkú dezinformátorok gyűrűjéből. Pedig mekkora volt a szám, ugye? Hogy eljött a mi időnk, a hidegháborús generációé! Itt a fordítók digitális reneszánsza! Elkapkodtam a dolgot, nemzeti hátországomra nem gondoltam. Pedig onnan jött a letorkolás: „Külhoniként nem ismerheted a magyar valóságot.”

Hm. Talált. Ebből a mondatból például a tagadáson kívül semmit se értek. Nyelvtanilag persze megvan (rejtett alany, állítmány), de az értelemkereső motor üresben jár a fejemben. Vajon az övében mi járhatott, amikor azért tepert fel a világhálóra, hogy egy úgymond külfölditől visszaszerezze a magyar valóságot? És miből gondolja, hogy odaadom neki?

S ha már nyelvújítás, miért nem külország (Fogarasi)? És miért lennék én exoticus (Helmeczy), amikor itthonos (Dugonics) vagyok a földön, aminek született polgárja vagyok? Bár kissé orthodox nyelvi ízlésű, mert Vörösmartyval értek egyet: „angolhoni, némethoni tűrhetők, mert a szónak első része a másik szó törzsökös értelmével (hon=heimath) semmi ütközésbe nem jő. De mily képtelenség a külhon, külhoni!”

Abban viszont igaza van a belországi kollégának, hogy az aktuális belhoni kérdésekben kissé járatlan vagyok. Nincs tévém, se plakátkampányom. Csak a Pátriám mondja a honi híreket. Dénesd–Torcs–Misérdnél torlódik a forgalom, és már tárcsázzák is a közlekedési minisztert, hogy tessék intézkedni. Magyarul. Mert mink ittend úgy szoktunk beszélni a valóságról, igaz, kicsit tótosan, de a lényeg, hogy ércsük egymást. Egyelőre.

Szarkazmus, tudom, de mindig idegállapotban vagyok (Mónika-show), ha piszkálják a nyelvhatárvédő abtájlungomat (anyu). Közéjük születtem, ott kaptam meg a hidegháborús kiképzés alapjait a 70-es években. A szomszéd városba jártunk alapiskolába (Jakab István), a nyelvhatár szlovák feléről érkező munkásbuszra szállt fel reggelente iskolatáskás különítményünk. Nem szerettük. Rossz volt anyu-apu nélkül belépni egy idegen világba, ráadásul nyelvjárásiba, amiből az iskolai nyelvtudásunkkal édeskeveset értettünk. Zsörtöltek velünk, ha tülekedtünk, ha csiviteltünk, ha leültünk – mindig volt valami bibi. 30 kilométerrel korábban keltek, mint mi, morcosak voltak, bóbiskolhatnékjuk volt.

Ebben a szlovák melósbuborékban utazva vezetett számunkra az út a magyar iskolába. Többségi magyar közegből többségi magyarba. Utólag úgy látom, hogy testre szabott feladat volt nekünk ez a tízperces menetidő. Kisebbségi létezés – tízévesnek tíz percben.

Idővel aztán ügyesen kivágtuk magunkat ebből a nyelvileg ellenséges buborékból: megnőttünk. Gimnazistaként már válltáskásan ácsorogtunk a munkásosztály fölé magasodva, és ha mégis beszóltak nekünk a zsinatért, beindult az érdekérvényesítés, adtuk az ívet rendesen (Jaffás Gyuri). Irodalmi szlovák nyelven. Hogy máshogy? Azt tanultuk az iskolában. És hatott! Még a magázás is kijárt nekünk, pedig érettségin innen voltunk még. Beállt az egyensúly, elpárolgott a frusztráció, helyükre kerültek a dolgok: a munkások szenderegnek, a gimisek duruzsolva okosoznak, mindegy, hogy milyen nyelven. Nincs többség, nincs kisebbség. Utasok vannak.

Nekünk, peremvidékieknek persze könnyű. Korán kezdtük az ismerkedést azzal a gondolattal, hogy születni bárhova lehet. Szoktunk is, jelenleg több mint hétmilliárdan élünk ezzel a lehetőséggel. És mindnyájan – kivétel nélkül – egy életen át erről az úgynevezett valóságról próbálunk valamiféle képet alkotni a rendelkezésünkre álló egy darab elménkben. Mindenki a maga módján, de ami biztosan közös bennünk, hogy ennek a világmodellnek az anyanyelv is szerves része. Tehát ha valaki az én valóságérzékelésemből valamit ki akar iktatni (pl. a magyart), akkor valójában az én neuronhálózatomat cincálja. És akkor én ne sikítsak? Megmutassam, milyen az? Visszacincálhatok? Lenne ötletem.

Ezt a törvényszerűséget ugyan meg lehet interpellálni (Mikszáth), de a világ három harmada se tud rajta változtatni. Ahogy a gravitáción sem. Bár ki lehet próbálni. Tessék törvénybe iktatni a kétharmados gravitációt, hátha megdumálható a valóság, legalább a magyar.

Aki nyelvileg homogén környezetbe született, mindenhova ezt az igényét viszi magával a fejében. Megszokta, hogy sokan van, hogy mindenki az ő anyanyelvén fedi le a valóságot, és hogy neki ehhez a komfortérzethez joga van. Ez a tipikus többségi gondolkodás – akármilyen nyelven van is behuzalozva az elmében.

Egyszer már nekem is sikerült többségi transzba esnem. Kassáról Stószra váltottam jegyet, hogy megnézzem a Fábry-emlékházat. Amikor elindult a busz, még mindenki szlovákul beszélt, Mecenzéfhez közeledve (exállamfőnk szülőhelye) már egyre sűrűbben kavarogtak az örgönmörgön-félék a nyelvi buborékban. Amikor pedig már a buszsofőr is (hivatalos ember!) ezen a madárnyelven kezdett csivitelni a felszállókkal – bepánikoltam. Rossz buszra szálltam fel? Elraboltak?

Pedig tudtam a mántákról. Az elmélet megvolt, csak zsigerileg nem volt kigyakorolva. Még jó, hogy nem hördültem fel – én, a vox humana népének leánya –, hogy: Na Slovensku po slovensky! Amire jogosan vághatta volna a képembe egy mánta, hogy: Čo si, Maďar?

Legszívesebben én is ezt kérdeztem volna odaáti kritiku­somtól, de félreértett volna. Még egy harcedzett fordító se tud belekódolni egy ilyen sokrétegű, valóságtól átitatott kontextust a nyelvtanilag egyszerű mondatba. Fordítani csak egy bizonyos határig lehet. Ezen a határon túl már csak abban lehet bízni, hogy odabent (elmében) valahogy mégiscsak megfordulnak a dolgok.