Himnuszunk és az emléknap

Egy 1985-ben felvetődött ötlet, majd az 1988 decemberében Budapesten tett központi felhívás nyomán lett 1989 januárjában ez a dátum az egyetemes magyar kultúra napja. Nemzeti himnuszunkról, a költőről és a mai emléknapról Kovács László történésszel, nyugalmazott gimnáziumigazgatóval beszélgettünk.

Tanár úr, ön az egyik előadásában arról is nyilatkozik, hogy a Himnuszt a magyar nemzet az Istenhez szólás közös beszédeként fogadta el. Önnek is sokszor kellett ebbe kapaszkodnia?

Igen. Általában akkor gondoltam a Himnuszra, ha a nemzetemhez való tartozásomat, a nemzeti identitásomat valamely kísértés érte, márpedig egy kisebbséghez tartozó embert gyakorta érik az ilyen késztetések. De a Himnusz mindig megerősített hitemben, erkölcsi és politikai magatartásomban.

Kis híján kétszáz esztendővel azután, hogy Kölcsey 1823. január 22-én Csekén pontot tett a Hymnus című nagyívű költeményének utolsó sora után, érdemes még eltűnődni azon, vajon miért a keserű hangulat és a gyötrő gondolatok vezérelték őt imaszerű ódája megírásában?

Érdemes, hiszen úgy egyszerűbben tudatosítjuk magunkban, hogy az akkori lelki állapotát, borúlátását nemcsak egyéni gondjai keltették, hanem főként az ország lehangoló helyzete. A napóleoni háborúkat követően ugyanis Magyarország jelentős gazdasági válságba sodródott. Hamar elmúltak a gabonaszállítások révén meggazdagodást is hozó idők, amikor még az emberek „csendes esőt és hosszú háborút” kívántak... A szűkössé lett gazdasági helyzet a kormányzatban erőszakos fellépést váltott ki, és az adminisztrátori rendszer bevezetését eredményezte. A megyék nemességétől számos tekintetben elvették a döntési jogot, Kölcseynek emellett a saját birtokával szintén rengeteg baja akadt. Így a mindent egybevető pesszimizmusának még személyi indítékai is vannak. Visszahúzódottan él, és éveken át verset inkább csak az asztalfióknak ír. 1822-ben a „Hymnus”-t ebben a lelkiállapotban kezdi írni.

Nagy hatású versének himnikus szövegével – a reformkornak a világra nyitó törekvéseihez illően – magyar nyelven is az ősi görög himnuszköltészet vagy a középkor latinul írt himnuszainak példáját akarta követni?

Hogy miért ezt a műfajt találta meg magának? Eszmevilágában nyilván tényleg ott vannak az ókori irodalom himnuszai: az Istennel való beszélgetéseken alapuló művek, az áldáskérés, az isteni hatalomhoz segítségért fohászkodó imaszerű énekek. Kölcsey szintén magát az Istent szólítja meg, közvetítésre vállalkozik a mindenható és a saját nemzete között. Ahogyan egészen biztosan tudomása lehetett a középkorban a himnuszok műfajában a szentekhez íródott művekről, így például az István szentté avatásáról szóló latin nyelvű himnuszról. Később a protestantizmus ezt az alkotói stílust már nem himnusznak nevezi, bár a zsoltárok szövegei végül is szintén a himnuszokhoz állnak a legközelebb; ezeket pedig, tanulmányai részeként, a költő nagyon jól ismerte. E protestáns énekekben, azok himnikus jellegében mindenütt ott van az a történelemszemlélet, hogy mi vagyunk a vétkesek, elkövettük a bűnt, de meglakoltunk érte. Kölcsey „Hymnus”-ában ez egyértelműen ebben az értelemben jelenik meg. A hat versszakból álló költemény történelmi képsorai a dicső múltat is idézik – ám miként a bibliai ember, a magyarság is bűnössé vált. És hát jön a büntetés, amit négy versszakban taglal, jelezve előre azt is, hogy e nép nemcsak a múltat, hanem már a jövőt is megbűnhődte.

Az 1823-ban még fiatal, csupán 33 éves Kölcsey miért olyan komoran és kiábrándultan szól a nemzet sorsáról? Az abszolutizmus légköre bántja, vagy árvaságra ítélt s az egyik szeme elvesztésével járó gyermekkora hagyott benne egész életében nyomot?

Az őróla így kialakult s eléggé sarkított felfogás meglehetősen téves. Hiszen az egész országgyűlési tevékenykedése optimista hangulatú, és amikor részt vesz a politikai életben, egyáltalán nem nevezhető megrögzött pesszimistának. Ezt híres beszédei igazolják, és a magyar nyelvnek szintén pozitív jövőt jósol. Ezt a szemléletmódot mind a magyar nyelv érdekében tett felszólalásai, mind a Nemzeti hagyományok című tanulmánya tükrözi. Viszont megfér benne egy másik habitus is, amikor valóban más, inkább tépelődő érzelmek hullámzanak lelkében. A Hymnus mélyen töprengő gondolatkörével rokon az ugyancsak 1823-ban írt Vanitatum vanitas című költeménye, később a Zrínyi dala, illetve a Zrínyi második éneke; öt évvel a halála előtt pedig egy epigrammáját az érzéseit kifejező „A haza minden előtt!” üzenettel zárja.

Kölcsey már nem élt, amikor Erkel Ferenc 1844-ben megzenésítette a „Hymnus”-t. Mikor lett ez a mű – már kész dallammal – a szó mai értelmében nemzetünk himnuszává?

Korábban a nép körében általánosan ismert szövegek meg dallamok voltak a nemzeti himnuszok. A magyarok ilyen népénekként az úgynevezett Szent István-himnuszt, a Hol vagy magyarok tündöklő csillagát és a Boldogasszony anyánkat énekelték hasonló érzülettel, ahogyan ma a Himnuszt énekeljük. Tulajdonképpen ezek múltszemlélete is belejátszott azután az ókori himnuszok módszerével írt Hymnus megszületésébe, ami nyomtatásban először 1829-ben jelent meg. Egyébként abban az Aurórában, amit Kölcsey Ferenc nem tartott jó irodalmi lapnak. Összefoglaló kötetekben aztán 1832-ben, 1840-ben és 1845-ben jelent meg a Hymnus, azokban már a Magyar nép zivataros századaiból alcímmel. Eredeti jelentőségében himnuszként, az ahhoz illő gondolatokkal és olyan hangulattal énekelve 1848. augusztus 20-án, a Mátyás-templomban tartott Szent István-napi kormányzati ünnepélyen csendült fel először. Lényegében ekkor vált általánosan ismertté és elfogadottá, bár például 1848. március 15-én a Nemzeti Színházban is elhangzott, ahol sorrendben csak a negyedikként kérték a jelenlevők. Nemzeti imádságként pedig 1867 után lett népszerű.

A himnusz mind a magyar nyelvterületeken, mind a nagyvilágban a legismertebb költői szövegünk? Ha így van, akkor nyilván Erkel Ferenc megható dallamának köszönhetően is!

Igen, miként az is igaz, hogy nemcsak Kölcsey költeménye első szakának szövegét ismerjük jól, hanem Erkel zenéjének hallatán azonnal vigyázzba is állunk. Az átlagemberek közül viszont nagyon sokan nem tudják, hogy a Himnusz alapjául szolgáló költeménynek több versszaka van, de az első szakaszt minden magyar ismeri.

Tanár úr, kutatta annak hátterét is, hogy sem a Rákosi-éra, sem a korai Kádár-rendszer miért nem tudta „leváltani” a nemzeti himnuszunkat?

Noha történt rá egy-két kísérlet, mert 1945 után az Isten említése évtizedeken át irritálta a hatalmat. Konkrétan megtörtént, hogy Révai József, a Rákosi-kor kultuszvezére egy állófogadáson odalépett Kodály Zoltánhoz, akit új himnusz készítésére akart fölkérni, egy Illyés Gyulától remélt szövegre. Kodály azt válaszolta: „Jó ez a régi.” – és ezzel közeli barátja, Illyés nevében is lezárta az ügyet. 1956 után pedig a kádári hatalom sokáig a szöveg elhagyásával játszotta a Himnuszt az állami és más központi rendezvényeken. Végül Szokolay Sándor javasolta 1981-ben egy Himnuszlemez kiadását, már az elénekelt szöveggel.

Törvény mióta védi a Himnuszt?

Bár mindenki a Himnusznak tekintette, mégis csak 1989 óta; és a Magyar Alkotmány preambulumába csupán 2012-ben épült bele. Pedig már 1918 novemberében, a Kossuth Lajos Tudományegyetem megnyitásán is a hivatalos Himnuszként játszották, vagy 1923-ban Horthy Miklós egyik beszédében emlegette népimádságként a Himnuszt, de egészen nyolcvankilencig mégsem jutott senki eszébe törvényi védelembe iktatni.

Ön, aki életpályája során – már egy 1963-ban elhangzott kijelentése szerint – néptanító akart lenni, de egyúttal szívvel-lélekkel „csemadokos” is volt, immár nyugalmazott pedagógusként, népművelőként, sőt a rendszerváltás után egy rövidke ideig politikusként, miként látja ma, milyen súlya volt annak, ha (Cseh)Szlovákiában ’89 előtt a jeles ünnepeinken, jelentős összejöveteleinken elénekeltük a Himnuszt?

Kár volna elfeledni, netán tagadni, hogy ez akkoriban egyfajta magatartást tükröző, kiállást bizonyító ügy volt. Hogy a kisebbségi léthelyzetben és az akkori rendszer nemtetszése ellenére is vállaljuk/vállaltuk nemzeti imánkat, a Himnuszt!

Viszont nem látja kopni éppen ezt a kiemelt ünnepélyességét és magasztosságát, ha mostanában akár naponta többször, a kevésbé méltó időpontokban és helyzetekben is elhangzik a Himnusz?

A tömegessé válás ilyen-olyan formája természetszerűen a Himnuszt is koptatja. Ám ha a kevésbé illendő pillanatokban és ildomos helyeken szólal meg, az már több mint koptatás. Meggyőződésem, hogy csak fontos és érzelmileg megfelelőképpen telített szituációkban illenék ajkunkra venni a Himnuszt. Egy nemzeti ünnepen, egy koszorúzáson, egy emlékünnepélyen, míg például egy focimeccs harmincadik másodperce nem az a helyszín és apropó, amiért a Hymnus 1823-ban megszületett.

A magyar kultúra napján azonban igenis, énekeljük el!

Igen, mert ez az a szöveg és dallam, amely a világon mindenütt egyetemes értelemben megjeleníti a magyar kultúrát. Ráadásul 1823-ban nemcsak Kölcsey tett pontot bizonyítottan január 22-én himnikus költeményének végére, hanem abban az esztendőben született Petőfi és Madách is! A magyar kultúra napja tehát természetes ünnepünk, kiemelt emléknapunk. Amikor jobban tudatosítjuk a magyarságunkat, jobban figyelünk a kultúránkra. És a Himnuszt is elénekeljük.