Hideg lelkek, vad ölelések

Kemény, mondhatnám ütős darab. Textúrájával is, képeivel is, kiábrándító diagnózisával is. Könyörtelen őszinteségével, pontos fogalmazásával, kegyetlen leleplezéseivel ugyanis pontos, ugyanakkor kétségbeejtő képet fest világunkról. Sem sztaniolba, sem celofánba, de még csak színes selyempapírba sem hajlandó becsomagolni lesújtó véleményét mindarról, ami itt és most, körülöttünk zajlik.

Shakespeare Szentivánéji álmának két tündérfejedelme, Oberon és Titánia nyitják a darabot, akik azért jönnek a Földre, hogy kibogozzanak összekuszált érzelmi szálakat, rendbe tegyenek zavaros kapcsolatokat, de legelsősorban, hogy ebből a személytelen, érzéketlen világból kipréseljenek valami mást, költőit, érzékit, ősit, emberit. Amíg Shakespeare-nél Oberon és Puck varázsos erejű virágnedvet csepegtetnek az athéni erdőben alvó emberek halántékára, addig Botho Straussnál Oberon és Titánia egy szimbolikus jelentésű parkban, amely rejteke mindenféle titoknak, sötét vágynak, embertelen tettnek, különös műalkotással igyekeznek hatni az itt megjelenő személyek (városlakók) érzékeire. Ez nem az a bizonyos andalító ’álom, álom, édes álom’, amiről a régi sláger dalol, itt igazán vérre megy a játék. Botho Strauss pedig, aki a Brecht utáni színházi nyelv erőteljes reneszánszának egyik meghatározó egyénisége, szemérmetlenül megmutat mindent, amit e játék egyáltalán nem nélkülözhet. Puck alakját ugyan egy divatos ékszereket és ’nemi lenyomatokat’ gyártó iparművésszel, a saját vágyaival sem bíró Cypriannal helyettesíti, a szentivánéji szellemi (és nemi) befolyás azonban nála is vadító helyzeteket szül. Ha úgy tetszik: az ösztönök gátakat döntenek, s a pokol elszabadul.

Menczel Róbert színpadán a Strauss által elképzelt városi park kiszáradt bokrok köre, a tomboló-hempergő Titánia alatt őszi avar fedi a deszkákat, elöl feketére lakkozott padok, süllyedő-emelkedő asztalok, talán egy kávézó, ahol a két házaspár, a szerelmi négyes (Schell Judit és Rátóti Zoltán, Murányi Tünde és Stohl András) ’variál’, miközben mindkét páros tagjai között teljes az elidegenedés, a gyűlöletig fajuló ellentét. Ekkor jelenik meg Titánia, aki vágyaitól vezérelve kezdettől fogva bikafejű párját hajszolja, s a Cypriantól kapott amulettekkel rendesen bekavar. A házasság egyik párjáról közben kiderül, hogy erősen jobboldali és rasszista, a másik pár férfitagja házasságát ’jegelve’ bevallja barátja asszonya iránt érzett, eddig mélyen leplezett szerelmét, az ő feleségéről meg kiderül, hogy szexuális elhanyagoltságán végre szívesen változtatna. Ám Cypriannak (Rába Roland) is megvan a maga keresztje: az ő eszét egy nagyra nőtt capuccino-fiú vette el, aki majd a bokrok mögött veri halálra. A városi kamaszok (Orth Péter és László Attila) ugyancsak eszelősen keresik vágyaik perzselő tárgyát, egyikük nyílt színi ’kézimunkája’ már a teljes érzelmi csőd, a száraz tragikum.

Oberon és Titánia: László Zsolt és Nagy Mari. Bokáig érő kék bőrkabátban az egyik, bordóban a másik. Oberon motoros csizmában rohangálva bizonygatja: mindenki eléri szerelmi vágyát – ha kap rá egy esélyt. Titánia mezítláb és (nyitott kabátja alatt) csupasz testtel közlekedik. Kabátjától azonban gyakran megválik. Minden hímben az örök szerelmet keresi, de jöhet bárki: mohón, nagy étvággyal veti rá magát. Nagy Mari meztelensége ugyanolyan természetesnek hat a színen, mint mélyről fakadó játéka. Nincsenek félresiklott helyzetei, elhibázott pillanatai. Szívét-lelkét, testének minden hajlatát, porcikáját a szerepének adja. László Zsolt a vesztes férfi, a vereséget szenvedett Oberon alakjában most is a legjobb (színészi és fizikai) formáját hozza. „A szerelem veszített” – mondja mindent belátva a darab végén, miközben zuhan egyre mélyebbre. Titánia fia (Makranczi Zalán) is egy kiégett, célját vesztett fiatal a darab záró akkordjában. Hidegen ölel, vadul taszít. Szeretkezése Gáspár Katával a gyilok orgazmusa.

Shakespeare álma ’lázas’, forró álom, Botho Straussé jegeces, rémisztő. Shakespeare megindít, felemel és repít, Botho Strauss megráz, padlóra vág és kiábrándít. Lehet választani. Alföldi Róbert rendezése idegesítő, de legalább nem hazudik.