Hatvanéves az Irodalmi Szemle

A magyar nagykövetség épületébe költözött Pozsonyi Magyar Intézet „nagyterme” inkább egy szélesebb folyosóra hasonlít, mint nagyteremre, de ezt már megszokhatták a kitartó látogatók. Ezúttal mégis sikerült úgy berendezni a teret, hogy méltó legyen egy ilyen komoly eszmecseréhez. A középre helyezett asztalnál legendás irodalmárok és fiatal(abb) kollégáik foglaltak helyet – ilyen összeállításban először a történelem során. 

Már megint a történelem, grimaszolhatnának önök joggal, ám úgy véljük, nem túlzás ez a súlyos szó, hiszen kevés irodalmi folyóirat mondhatja el magáról a magyar nyelvterületen, hogy megélte a hatvanéves évfordulót. 

A 80 + korosztályt két volt szerkesztő képviselte: Koncsol László és Tőzsér Árpád. Mindketten a legnehezebb érában dolgoztak az Irodalmi Szemlénél, és mindketten kiemelték Dobos László kulcsfontosságú szerepét a lap megalapításában. Aznap este szerencsére mindketten anekdotázó kedvükben voltak. Koncsol például elmesélte, hogyan ismerkedett meg a rettegett Sárkány elvtárssal, illetve hogyan vette maga mellé harmadik szerkesztőnek az addig papírgyári munkásként dolgozó Varga Imre költőt, akit hippi frizurája miatt eleinte sokan nőnek néztek a félhomályos szerkesztőségben. 

Tőzsér Árpád Kossuth-díjas költő, irodalomtörténész, aki a kilencvenes években talán elsőként vetette fel, hogy szlovákiai magyar irodalom, mint olyan, nem létezik, azaz csak magyar irodalomról érdemes beszélni, kihasználta az alkalmat a lap címének kritizálására. Szerinte kész csoda, hogy ilyen szürke, semmitmondóan unalmas címmel hatvan évet megért ez a folyóirat, illetve sok mindent elárul a hazai magyar közegről, hogy máig nem változtatták meg az Irodalmi Szemle címét. 
Tóth László egykori főszerkesztő szerint már annak idején sem arról volt szó, hogy a lap jól el lett volna a maga kis szemétdobján, hanem a magyarországi kritika egyszerűen nem vett tudomást a Szlovákia területén élő és alkotó szerzőkről, akiknek még a hetvenes években is nehéz volt bekerülniük az anyaországi irodalmi lapokba. 

A mai középnemzedék képviselője, N.Tóth Anikó író, aki a kilencvenes évek elején publikált először a lapban, más perspektívából látja ezt a problémát is, hiszen a rendszerváltás utáni generáció számára a szabadság élménye új tartalommal töltötte meg ezt a lapot, azaz kisebb dolguk is nagyobb volt annál, mint hogy a címét elemezzék. Németh Zoltán, a jelenlegi szerkesztők egyike osztja ezt a véleményt, hozzátéve, hogy egy-egy folyóirat sikerét ma már nem a címe határozza meg, hanem a „brand” menedzselése, és az Irodalmi Szemle az utóbbi években az egész magyar nyelvterületen jól csengő, sikeres brandnek számít. Nagy neveket közöl, komoly szakmai érdeklődésre számot tartó tematikus lapszámai jelennek meg, és lelkes, kreatív közösséget vonzott maga köré. 

Ez egyébként először a hatvanas évek második felében volt így, amikor a Magyarországon üldözött szerzők itt találtak közlési lehetőséget, nem beszélve a leghaladóbb francia, lengyel, német világirodalmi nagyságok állandó jelenlétéről a lapban, fordítások formájában. Németh Zoltán szerint ezt ma már nem lehetne megvalósítani – szerzői jogi és anyagi okokból. (Privát megjegyzés: jelenleg az is kisebb csodának számít, hogy a leghaladóbb magyarországi szerzők egyáltalán hajlandók közölni abban a lapban, amely a támogatási rendszer akadozása miatt fél évvel később tud csak honoráriumot fizetni nekik. És az sem normális, hogy a lapot kiadó Madách Egyesület képtelen fő állásban foglalkoztatni legalább a főszerkesztőt, aki most munka mellett, szó szerint a térdén csinálja a lapot).

Száz Páltól azt is megtudhattuk, milyen érzés volt szerzőből szerkesztővé avanzsálni, a lap külleméért felelős Gyenes Gábor pedig grafikai műhelytitkokat osztott meg az érdeklődőkkel. Az egykori főszerkesztők közül talán Szalay Zoltán mondta ki a kulcsmondatot aznap este, hogy tudniillik az Irodalmi Szemlének annyi különböző korszaka volt az elmúlt évtizedek folyamán, hogy lehetetlen egyetlen lineális történetként kezelni az elmúlt hatvan évet. 

A jelen lévők közül többen úgy vélik, érdemes lenne kötetbe gyűjteni az egykori szerkesztők visszaemlékezéseit, anekdotáit, hogy ezek megmaradjanak az utókor számára. A Madách Egyesület képviseletében jelen lévő Csanda Gábor örömmel fogadta az ötletet, ahogy a jelenlegi főszerkesztő, Mizser Attila is. Ő egyébként olyan váltófutásnak látja a lap működését, amelyben most épp ő fut, a terepviszonyokhoz alkalmazkodva, és abban az örök félelemben, hogy pont az ő „futása” alatt szakad meg a hagyomány, és nála marad a stafétabot. Nos, tiszta szívből kívánjuk neki, hogy nyolcvanévesen ő lehessen egy ehhez hasonló jubileumi kerekasztal-beszélgetés doyenje.