Hatvan éve kezdett Komáromban

Magyar színésznőként a Vertigo Szlovák Színház oszlopos tagja Budapesten. Egy híján huszonöt év köti a maroknyi csapathoz, és mind a mai napig szívvel-lélekkel játszik velük. Mostanában Viliam Klimáček Színésznők (avagy szeresd felebarátod) című vígjátékában.
 
Mivel tölti ki a napjait, amikor nincs előadása? Egyetlen utca választja el a Parlamenttől, szemben a budai oldal, az utca végén hömpölyög a Duna. Mintha csak egy élő képeslapon járna.

Nagyon sok időt elvesz tőlem a hétfő, a szerda és a péntek délelőtti elfoglaltságom. Úszni járok. Évek óta rendszeresen. Tizenkettőre megyek, addig azonban nem igazán tudok bármi komolyat csinálni. Délutánonként pedig alszom egy kicsit. Este tévézem. Előbb a híradó, tíztől éjfélig pedig Dr. Paul állatklinikája. Ez a napi menet. Ezt színesíti most a lakásfelújítás. Takarítok, rakodok, leltározok.
 
Leltároz?

Gazdag a házi gyűjteményem. Tegnap a butellákat vettem számba. Minden egyes darabot előszedtem a szekrényből. Összesen százkilencvennégyet. Egyesével! És jegyzeteltem. Mi van rárajzolva, ráírva. Minden szöveget meg kell fejteni. Reprodukciókat is gyűjtöttünk a férjemmel, Gosztonyi Jánossal. Ez volt a szenvedélye. Azután, ahogy feleségül mentem hozzá, már együtt ragasztottuk a képeket kartonlapokra. Hatalmas az anyag. Ha nincs tizennégyezer darab, akkor egy sem. Nincs hozzá külön szoba, így különböző helyeken tárolom a képeket. Most ezeket is számba vettem. Szenteltvíztartóból is van vagy harminc. Egyik szebb, mint a másik. De vannak kis kézi tükrök is.
 
Meg nagyobb, míves darabok a falakon. Honnan ez a hatalmas gyűjtőszenvedély?

Festőművész volt a nagyapám, Thain János Érsekújváron. Ő alapította az ottani múzeumot, róla van elnevezve. Régiségek között éltünk. Nyolcéves voltam, amikor meghalt. Túl sokat nem tudtam magamba szívni a tudásából, de arra emlékszem, hogy amikor a port kellett letörölgetni róluk, ahhoz semmi kedvem nem volt. Aztán sok évvel később találkoztam Jánossal, a férjemmel, és láttam, hogy neki is volt már akkor pár antik tárgya. Itt találkozott kettőnk érdeklődési köre. Amikor aztán eljött velem Érsekújvárba, hogy megkérje a kezem az édesanyámtól, felvittem őt a padlásra, ahol ládákban őriztünk egy csomó régiséget. Egy ragyogó októberi délután kiraktuk mind a fűbe. Nagy hordóban állt az esővíz, azzal mostunk meg minden darabot. Fényt kaptak, gyönyörűek lettek. Zömében modrai kerámia volt. Attól a naptól fogva mindketten beteges gyűjtőszenvedéllyel jártuk a régiségkereskedéseket. Próbák után az első utunk oda vezetett. Csodálatos élmény volt ez mindkettőnk számára. És most, hogy új életre kel a lakás, minden felbolydult. Isten tudja, mennyi időm van még hátra, rendet kell tennem a dolgok között. Ha belefáradok, megyek, és sétálok egyet. Most, hogy idősebb lettem, sokkal intenzívebben fordulok a természet szépségei felé.
 
Lépjünk vissza 1963-ba, amikor tárt kapukkal várta a komáromi színház.

Nagyon izgatott voltam.
 
Maradhatott volna Pozsonyban is.

Ez meg sem fordult a fejemben. Utolsó éves főiskolásként már tudtam, hogy Manon Lescaut szerepe vár rám Komáromban. Óriási várakozással álltam egy új helyzet előtt. Minden álmom a komáromi színház volt. Ismertem már a jövendőbeli kollégákat, tájelőadásokra jártam velük, hogy lássam őket vidéken. Komáromban akkor még a Legényegylet régi épületében zajlottak az előadások. Később költöztünk át a kultúrházba. Lüszisztraté szerepét már ott próbáltam.
 
Budapesten született, onnan került az öccsével és az édesanyjával Érsekújvárba, miután meghalt az édesapja, aki Prágában végezte az egyetemet, és katonaorvos lett. Mire emlékszik abból az időszakból?

Semmire sem, hiszen egyéves voltam, amikor átköltöztünk. Úgy nőttem fel, mint mindenki azon a tájon. A mai napig szlovákiai magyarnak érzem magam. Egyáltalán nem pestinek.
 
Pedig joggal tarthatná magát annak.

Hiszen sokkal több időt töltöttem már Budapesten, mint Érsekújváron, Pozsonyban és Komáromban együttvéve. A régi életem, a gyerekkorom, a fiatalságom legszebb évei Szlovákiához kötnek. Ott éltek a nagyszüleim, azért költöztünk át az édesapám halála után Érsekújvárba. Engem ott mindenki burokban tartott, körülölelt a szeretetével. Pestre sem vágytam, miután elvégeztem a színművészeti főiskolát. Nekem Komárom volt a világ közepe. Pedig volt egy nagy szerelmem Szegeden. Érsekújvárról származott a család, a lakosságcsere áldozataként kerültek a határ túloldalára. Amikor először jöttek haza látogatóba, akkor lettünk szerelmesek egymásba. Ez kilenc évig tartott. Azért szakítottunk, mert erősebb volt a színház iránti szerelmem. Jött, hogy megkéri a kezemet, de nem tudtam elhagyni Komáromot. Színház és házasság közül az előbbit választottam. Pedig akkor már bele is fáradtam az állandó jövés-menésbe. Erősen hajtott ugyanis a vágy, hogy szakmailag fejlődjek. Komáromban ehhez nem voltak meg a lehetőségek. Úgy kellett bekönyörögni magam egy iskola tornatermébe. Énekórák nem voltak. Senkit nem ismertem, aki foglalkozott volna velem. A komáromi Rómeó és Júlia után Kazimir Károly hívott Pestre Dante Isteni színjátékába. Akkor ismerkedtem meg Jánossal, aki aztán elvezetett egy csodálatos énektanárnőhöz. Táncórákra is Pesten kezdtem el járni. Fitten akartam tartani magam.
 
A Vertigóban mivel kezdett?

Nem emlékszem már a darab címére, csak arra, hogy Dráfi Mátyással alkottunk párt. Ez volt a társulat második bemutatója. Azóta évenként-másfél évenként hívnak új szerepre. Nagyon megbecsülnek. A legutóbbi felkérés is úgy jött, hogy az igazgatónőnk, Onodi Daniela úgy keresett darabot, hogy szlovák szerző vígjátéka legyen, és Viola kedvére való szerepet játszhasson benne. Majdnem elsírtam magam, amikor elmondta.
 
Ezt nevezik jutalomjátéknak?

Igen. Különböző okokból kifolyólag színészképzésre jelentkezik három hölgy. Egy nyugdíjazott állami hivatalnok, egy biztosítási ügynök és egy fordító. Az első vagyok én, a partnereim Gubík Ági és Holecskó Orsolya. Frusztrált a nő, akit megformálok. Nem sikerült az életében azzal foglalkoznia, amit szeretett volna. Temetéseken a protokollt vitte volna, de nem kapott rá lehetőséget. Olyan részlegre került, ahol a külföldi cégek képviselőinek szórakoztatását kellett megszerveznie. Vagyis luxusprostikat biztosított bizonyos személyeknek. Ez aztán rá is nyomta a bélyegét a magánéletére. A bársonyos forradalom után, amikor ötvenöt éves volt, megváltak tőle, s onnantól fogva nem talált magának munkát. Egy régi kollégája aztán segít rajta. Telefonszex munkát vállal, de titkolja a fia előtt. Ez ad formát az életének, az állandó rejtőzködés. És a szégyen, hogy ilyen munkát végez. Ki akar szabadulni a titok alól, szeretné felvállalni, hogy most erről szól az élete. Aktuális a téma, mert a szex még mindig tabunak számít. Ebben a darabban most minden idevágó kérdés felvetődik, napvilágra kerül.

A pozsonyi közönség is szereti ezt a darabot, Zuzana Kronerová pedig valósággal lubickol abban a szerepben, amelyet ön alakít.

Én is nagy élvezettel játszom. Rögtön az első jelenetben, amikor bejelentkezik egy házaspár, a férjjel nőként, a feleséggel férfiként beszélek. Ilyen huncutság van benne. Kíváncsi lennék, hogy az életben miképpen zajlik ez. Elképzelem, sejtem, de pontosan nem tudom. Ezért aztán jókora kihívás a szerep. Csak annyit merek belevinni, amennyit én gondolok erről. Ha nem lenne a szöveg, nem is nagyon tudnék mit mondani egy valós helyzetben. Előtanulmányt nem végezhettem. Nem volt hol. Felkészülni tehát nem tudtam. Izgalmas volt ez így. A közönség imádja az előadást. Az én figurámat is nagyon szeretik. Olyan visszajelzéseket kapok, hogy lubickolhatok bennük.
 
Gubík Ági a biztosítási ügynököt, Holecskó Orsolya a fordítót játssza. Szerepük szerint ők sem akarnak színészek lenni, csak némi színészi tehetséggel szeretnék megoldani problémás élethelyzetüket.

Természetesen fontos, hogy kikkel játszom. Ági is, Orsi is nagyon aranyosak. Profik. Tehetségesek. Különleges személyiségek. Ági a növendékem volt a pozsonyi főiskolán. Emília Vášáryová volt az egyik osztályvezető tanára, aki nekem csoporttársam volt annak idején, és azóta is szoros baráti kapcsolatot ápolunk. Ágival most ketten öleljük körbe őt.
 
Színészi étvágya ezek szerint ki van elégítve?

Az egész pályám a nagy éhségről szól. Amióta elkerültem a Radnóti Színpadról, ahol épp arról beszéltek, hogy fel leszek terjesztve Jászai Mari-díjra, egyik napról a másikra lesöpörték a színészi múltamat. A Vertigóban folyamatosan kapom a finom falatokat. Jól érzem magam a társulatban. A közönségünk sajnos nem olyan hatalmas tömeg, hogy egy-egy előadásunk az egeket verje. De azok, akikhez szól, szeretettel fogadják. Ezért megyek boldogan minden helyre, ahova meghívnak bennünket. Magyarországon is, Szlovákiában is. Éppen úgy, mint annak idején, amikor Komáromból jártunk vidékre. Az én időmben minden másnap tájoltunk. A Vertigóval hetente egyszer-kétszer utazunk. Új helyek, új emberek, új élmények. Annyira megható, ahogy várnak bennünket! Nekem ez sokkal többet ad, mint a kőszínházi lét. Jobban feltölt. Látom az arcokon, hogy nemcsak szellemileg, hanem lelkileg is milyen sokat jelentünk a nézőknek. Itt nem az történik, hogy előadás után gyorsan hazajövök, bekapok pár szem töpörtyűt, iszom rá egy pohárka bort, és kész, másnap jöhet a következő előadás. Itt mindent máshogy élek meg, a legapróbb visszajelzést is. Boldogan megyek, amíg mehetek.

A szerző a Vasárnap munkatársa