Három nap a dzsessz jegyében

A legendás PKO-t pár éve ledózerolták, a fesztivál átkerült az Incheba kiállítócsarnokba, ahol évről évre csodát művelnek a hangtechnikusok. Máshova jelenleg nem is lehetne elhelyezni esténként négyezer embert úgy, hogy két színpad álljon rendelkezésre – amíg az egyiken átszerelés folyik, a másikon minikoncertek zajlanak, ez a szokás hazánk legfontosabb dzsesszfesztiválján.

Három nap alatt összesen 19 produkciót láthatott a közönség – az elővételben hetveneurós bérlet viccesen olcsónak számít. De még mielőtt a szervezők nagyvonalúságát dicsérnénk, jegyezzük meg, hogy a büfé árait szemérmetlenül túltolták. Talán a rendezvény ünnepélyességét szerették volna ily módon is hangsúlyozni, mindenesetre az ember csak ritka, kivételes alkalmakkor ihat három deci ásványvizet két euróért.

A dzsessznapok zenei kínálata az utóbbi pár évben talán túlságosan is heterogén: a bebop alapú dzsessztől a szvingen, a dzsesszrockon és a populáris funkon át az ambienttel és a kortárs komolyzenével vetekedő minimalista irányzatokig terjed. Vagyis a kevésbé rugalmas bérletesek esténként csak egy-két produkciót tudnak maradéktalanul élvezni, a többire fejcsóválva hümmögnek. Ebből a hümmögésből persze később még bármi lehet, akár rajongás is, de a közmegelégedés szempontjából megfontolandónak tartom az egy este – egy stílus koncepciót.

Kevés a hely, úgyhogy távirati stílusban folytatjuk. A tavalyi Fiatal Tehetségek Színpada verseny győztese, a Ľudové Mladistvá jól átgondolt produkcióval érkezett, egy vonósnégyessel és négy énekesnővel felturbózva. Reméljük, voltak külföldi ügynökök a közönség soraiban, mert tájainkon kevesen mixelik ilyen flottul a folklórt a dzsesszel.

Laura Perrudin, a francia hárfaművész-énekesnő sokak számára a fesztivál csúcspontját jelentette. Új lemezén a hangszer eddig ismeretlen lehetőségeit villantja fel, amely az okos kütyüknek köszönhetően néha gitárhangzást idéz, máskor szintetizátort, egy kis loopolással pedig nagyzenekari hangzás is kicsiholható belőle, feltéve, hogy nem felejtik otthon az ehhez szükséges kábeleket. Laura mentségére legyen mondva, egy turné közepén van, előző este még odahaza lépett fel, a pozsonyi koncertet követően pedig egy másik franciaországi helyszínen.

Régóta tudjuk, hogy a dzsessz nem csak amerikai műfaj. A fiatal izraeli szaxofonvirtuóz, Amit Friedman azt mutatta be a pozsonyi nagyérdemű-nek, hogyan csempészhetők az etno stílusjegyek a John Coltraine-féle hagyományok közé. Kvintettjének perkása ráadásul olyasmit művelt a színpadon, amire nincs is zenei szakkifejezés. Egy kihangosított lavórba öntögetett vizet, pancsolt benne, réztálon dobolt fölötte – adjon nevet ennek, aki tud.

Minden évben szükség van egy szombat esti közönségmágnesre, idén az 50. jubileumát ünneplő Blood Sweat and Tears zenekarnak szánták ezt a szerepet. A produkcióval nem is volt baj, kilenc vérprofi zenész varázsolt a színpadon, voltak trombitapárbajok, Tom Jones-i kvalitású énekes, csak hát az alapítók közül senki sincs már a csapatban, a legfiatalabb tagok nem is éltek még, amikor a zenekar fellépett Woodstockban. Olyanok ők, mint a nagyapám fejszéje: a nyelét tízszer, a fokát nyolcszor cserélték eddig.

A vasárnap estét a hazai élvonalba tartozó zongorista, Eugen Vizváry projektje indította, Jaco Pastorius előtt tisztelegve. Örömmel fedeztem fel a doboknál Hodek Dávidot, az egykori csodagyereket, aki cirkuszi produkcióból érett, felnőtt művésszé fejlődött – pár napja jelent meg Tóth Viktorral és Oláh Györggyel közös albuma, amely egész más stílust képvisel. Dávid és zenésztársai az Inchebában önfeledten buliztak Cory Henry és a Funk Apostoles fesztiválzáró szettjére. A még mindig fiatal amerikai billentyűs a Bee Gees Stayin Alive-ját is el tudta adni a közönségnek. És bár a legendás Hammond orgona tetején azért elhelyezett egy régebbi típusú Moog szintit, melyet sűrűn használt is, a forró hangulatot ez a tény egy csöppet sem befolyásolta.