Három mozi, egy karszalag: a magyar főváros filmünnepén jártunk

A festői Puskinban fél hatkor a gallok Cézar-díjas darabjával (Államérdekből) indítottunk, mely a Francia Filmkritikusok Közösségének (fő)díját is elnyerte. Pierre Schöller (Versailles) drámájában Olivier Gourment hányattatásait láthatjuk, aki miniszterként érvényesülne. A Dardenne-tesók egykori embere a politikában – mely soha be nem gyógyuló seb – rossz útra téved, melynek töredékeit bizarr álomjelenetek, mértéktartó alakítások és szokatlan szerzemények alkotják. Zéel felebarátom szerint „mintha ipari zene lenne”.

„De jó, ha tudod, otthon az életben nem rángatsz el francia filmre!” – vágja felesége (Meryl Streep) fejéhez a férj (Tommy Lee Jones) az Amit még mindig tudni akarsz a szexről című dramedy-ben. Az asszony mintha egy sportcsatornához ment volna. Életet lehelne kapcsolatukba, ezért befizet egy házasságterápiára. A mézeskalácsházak városkájában praktizáló sarlatánnak (a visszafogott Steve Carell-nek) sincs varázspálcája, csak rendelője, gondjaikat maguknak kell megoldaniuk. Nehéz változ(tat)ni. De nem adóbevalláskor! Egynyári kalandként ajánlható a színészfejedelmek magánszáma…

Majdnem lekéstük nagy kedvencünk, Wes Anderson meséjéről (Holdfény királyság), melyet a Művész mozi egyik hangulatos, pici termében vetítettek. Alig fértünk be, ezt viszont pótszékeken fészkelődve sem hagyhattuk ki! A függő független filmes viharszigetén cserkészek rohangálnak gyerek- és popdalok, valamint finomra hangolt kórusművek mentén. Hangsúlyos színképlettel, fejezetes szerkezettel, jellegzetes humorpetárdákkal. Mily öröm: Edward Norton számára is van még remény!

Belga „agrár-gengsztermozi” (Bikanyak) igazi testfilm. Michael R. Roskam pástétomából ugyan el-eltűnik egy-egy szelet, a maradék mégis megfekszi a néző gyomrát. Jacky Vanmarsenille (Matthias Schoenaerts vagy huszonhét kilónyi felszedett izomzattal) jelenlétét szinte fizikailag is érezni. Társai, akik érzik egymás szagát, nem tartják elég tökösnek, így a vágóhídon végzik, míg végül a fő marhát is bedarálja a húsipar.

A pofás poharazónak vélt Toldiba tértünk be legvégül, ahol a gyászoló id. Scott vérfürdőjében (Prometheus) mártóztunk meg. A legmodernebb digitális technika segítségével tágított mítosz távoli univerzumba repít, ahol feltámadt a halál. Nehéz újat mondani az amcsi akció-horror-sci-fi-ről, Bélánk egyébként is boncolgatta már e hasábokon.

A fények kigyulladtak, a teremőrök kizavartak, helyjegy szükségeltetett az est szenzációjához: Final Cut – Hölgyeim és Uraim. Pálfi György forgalmazásba nem kerülő montázs-mozijára felpuffadt a csarnok. Összeollózott, kísérleti munkájánál „az első kérdés az volt, hogy egyáltalán létrejöhet-e így egy film.” Naná! Míg az első percekben azon rágódtam, mit honnan ragadtak ki, a végére összeolvadt a produkció.

A mesterművet idióta kősivatag követte, megtévesztő magyar címmel: Harmadnaposok. Stephan Elliott ausztrál kacatja szót sem érdemel.

Tizennégy órányi üldögélés után mondtunk búcsút déli szomszédjainknak. Átmenetileg. Jövőre is jövünk! Csatlakoznak?

Kaszás Dávid