Három kiállítás egy helyen

Kezdjük a sort a méltán híres gömöri fazekasokkal. Az egykori Gömör-Kishont vármegye területén már ősidők óta formálták az agyagot különböző méretekre és alakzatokba. Kiváló minőségű agyag állt rendelkezésre a térségben, botorság lett volna nem kihasználni a jóisten adományát. A legkorábbi időkből az úgynevezett vonaldíszes kerámia maradt ránk, amelyet a régészeti kutatások az alföldi vonaldíszes kerámiadivat részeként tartanak számon. Ennek a kerámiának a lelőhelyei a Sajó mentén Tornalja, Királyi és Méhi, illetve a Domica Baradla-barlangrendszer alsó rétegei.
A 11. század után az edénykészítés technológiájában megfigyelhetők bizonyos változások, például a kézikorong fokozatos elterjedése. A 13. század elejétől ismert a vörös festésű kerámia, amelyek a színesre égő, homokkal erősen soványított agyagból készültek. A későbbiekben azonban a színes agyag eltűnik, fehérre égő agyag helyettesíti. Ebben az időben Gácstól Pelsőcig és Divénytől Jolsváig lassan kialakul az a 80 100 kilométeres terület, amely a Kárpát-medence legjelentősebb agyagiparát foglalja magába. A különleges helyi tűzálló agyag az egész Kárpátmedencében híres volt. A fazekastermelés szakosodása a 13. század végén kezdődött el a lassan kibontakozó városhelyeken, valamint a gazdasági központokban.
A falusi fazekasok mesterségüket csak kiegészítő keresetnek tekintették, a 18. és 19. században élte fénykorát ez az ipar. A tűzálló agyagból készült, sütés-főzéshez való edények ismertek voltak az egész országban, sőt a határokon túl is, de készítettek másfajta edényeket is, mint például tálakat, tányérokat, korsókat, köcsögöket, ám azokat többnyire már csak tájegységi szinten, vagy a környező vármegyékben árulták. A 19. század végére hanyatlásnak indult az ipar. Megnőttek a nyersagyag-szállítási költségek, megindult az iparosodás, így a 20. században a falusi fazekasság lassan megszűnt.
A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának másik kiállítása a föld mélyére invitálja a látogatókat. Az Aggtelekikarszt és a Szlovák-karszt barlangjait a Világörökség Bizottság 1995-ben a Világörökség részévé nyilvánította. A területet az országhatár két részre osztotta, ám földrajzilag, földtanilag és hidrológiailag összefüggő egységet alkot ez a csaknem 600 négyzetkilométeres terület, amelynek jelenleg ismert 1300 barlangja közül több mint ezer Szlovákiában található. A barlangok egyetemes értékét az adja, hogy a mérsékelt övi középhegységi karsztosodásra jellemző minden barlangtípus megtalálható itt, melyhez változatos formakincs és különleges ásványok tartoznak. A fennsíkokon főleg a függőleges aknabarlangok, a zsombolyok, míg a fennsíkok lábánál a forrásbarlangok vannak túlsúlyban. A térségben található a mérsékelt égöv leghosszabb, aktív cseppköves barlangja, a Baradla-Domica rendszer, valamint a legalacsonyabban fekvő jeges barlangja, a Szilicei jégbarlang. Ember és barlang kapcsolata 35 000 évet ível át, melynek emlékét a különféle őskori kultúrákból és későbbi korokból származó régészeti leletek őrzik. A barlangok megismerése az önkéntes barlangkutatóknak és a lelkes tudósoknak köszönhető, akiket a természet iránti szeretet és a szakmai kíváncsiság vezérelt.
A harmadik kiállítás főszereplői a rozsnyói céhek. Az egykoron messzi földön híres bányavárosban nem csak bányászcéh működött, a rozsnyói kézművesek termékei is híresek voltak, a 19. században pedig többszakmás céhek is alakultak a városban. A pozsonyi Brämer-kúria, azaz a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma tehát Gömör, illetve a későbbi Abaúj-Torna vármegye legmaradandóbb tárgyi értékeit és dokumentumait mutatja be, a régió legfényesebb korszakaiba vezetve a látogatókat.
A három tárlat közös megnyitója május 12-én 16.30-kor lesz a pozsonyi Brämer-kúriában, a Žižkova utca 18. szám alatt, B. Kovács István művészettörténész, a gömörológia nevű tudományág megalapítója, Juhász László, a kormányhivatal Nemzeti Kisebbségek Főosztályának igazgatója, valamint Csobádi József, a Rozsnyói Bányászati Múzeum igazgatójának közreműködésével.