Hányatott sorsunk jelképe

A centenáriumra kiállítással, szakmai szemináriummal és mindenek előtt ünnepélyes megemlékezéssel készülnek a pozsonyiak, a szobor remélhetőleg végleges helyén, a Medikus-kertben.

A Petőfi Sándor Emlékmű Bizottság tagja, Miklósi Péter publicista szerint a szobor hányatott sorsa a szlovákiai magyarság viharos évtizedeivel mutat hasonlóságot. „Először egy szép helyen állították fel, majd lebontották, de szerencsére nem jutott a Mária Terézia-szobor sorsára, azaz nem verték pozdorjává, ahogy az itteni magyarságot sem sikerült pozdorjává verni. Sokáig volt bedeszkázva marhaistállókban, garázsokban, ott koszorúzták meg a sarlósok a harmincas években. 1956 őszén, röviddel a magyarországi forradalom után csöndben felállították Ligetfaluban, egy előkelő helyen, onnét rövidesen tovább vitték, mert Janko Kráľnak kellett az a hely. Aztán még tovább vitték a Bécsi út aljára, ahol a legtöbb csonkítás érte, mivel egyáltalán nem volt szem előtt a gesztenyefák takarásában.” – avat be a részletekbe Miklósi Péter.

A szobor annak idején közadakozásból készült, ötlete pedig érdekes módon egy német újság szerkesztőjének fejéből pattant ki, mivel szerinte a magyar költő szobrot érdemelt Pozsonyban. Talán a tizenkilencedik század második felének Petőfi-kultusza gyűrűzött be a városba, mivel 1904-ben a fővárosi tanács meghiredette azt a pályázatot, amelyre nem kevesebb, mint harminc pályamű érkezett. A maketteket a Prímási palotában tették közszemlére, a győztes terv alapján Radnai Béla készítette el az alkotást. A többi terv makettje nem maradt fenn, legalábbis a bizottság tagjai nem tudnak róla.

Ennél viszont sokkal érdekesebb kérdés, hogy vajon mennyit tudhatnak a mai pozsonyi átlagemberek Petőfinek a városhoz való kötődéséről. „Nem hinném, hogy lexikális értelemben túl sokat tudnának, de talán annyit azért igen, hogy több ízben járt Pozsonyban, hogy itt másolta fillérekért az országgyűlési közlönyt. Azt talán már kevesebben tudják, hogy az Apácapályán lakott 1843-ban, vagy hogy a ligetfalui Arénában szeretett volna színészként érvényesülni, nem nagy sikerrel. És talán csak egy páran tudják, hogy két versét bizonyítottan Pozsonyban írta, a Távolból-t és Az én mátkám címűt” – meséli Miklósi, aki szerint ennél sokkal fontosabb, hogy a pozsonyiak 2011-ben is oda-oda pillantanak a szoborra, egyrészt szeretetből, másrészt azért, hogy éppen nem hiányzik-e kardjának a lapja, vagy markolata. Egyébként a felújítást is részben közadakozásból végezték a szobron, különböző intézmények, iskolák és magánszemélyek adományoztak kisebb-nagyobb összegeket, a kormányhivatal és az akkori miniszterelnök-helyettes, Csáky Pál hathatós segítsége nélkül azonban nem újulhatott volna meg a szobor.

Az esemény fontosságát jelzi, hogy Milan Ftáčnik, Pozsony főpolgármestere vállalta el a fővédnökséget, Tatiana Rosová, Pozsony-Óváros polgármesterét is várják a Medikus-kertben csütörtökön 15.30-kor kezdődő koszorúzásra, amelyen Duka-Zólyomi Árpád, a Petőfi Emlékmű Bizottság elnöke is beszédet mond.

A Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében aznap délelőtt Daniel Hevier szlovák költő méltatja magyar „kollégáját”, Kis Szemán Zsófia művészettörténész a szobor alkotójáról, Radnai Béláról tart előadást, Mayer Judit szerkesztő, műfordító pedig a szoborhoz kötődő emlékeiről beszél. Szó esik továbbá a felújítási munkálatok menetéről, az 1848-as országgyűlésről, és egy rangos meglepetésvendég is betoppan majd, akinek nevét még nem árulhatjuk el.

A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában ma nyílik az a kamarakiállítás, amely a szobor történetének részletes bemutatása mellett a XIX. századi Pozsony atmoszféráját is igyekszik megidézni régi képeslapok, rajzok segítségével. Olyan kuriózumok is láthatóak lesznek, mint annak a levélnek a digitalizált változata, amelyet Petőfi 1843-ban Pozsonyból írt Bajza Józsefnek Budapestre, és amelyben közlésre ajánlja a Távolból című versét.

Némi üröm az örömben, hogy az emléktáblát, melyet a tervek szerint szintén csütörtökön helyeztek volna el a szeminárium résztvevői a költő pozsonyi lakhelyének falán, az Apácapálya (Panenská) 27. számú ház stukkója alá, egyelőre csak a magyar intézetben tekinthetik meg az érdeklődők. Az eredeti táblát 1900. március 15-én leplezte le a pozsonyi Toldi Kör, később persze eltüntették a falról. A magyar kormány támogatásából megrendelt új, immár magyar és szlovák nyelvű emléktábla kész, az épület azonban ezekben a hetekben cserél gazdát, és a régi tulajdonos már, az új pedig még nem illetékes engedélyt adni a felhelyezésre.

A pozsonyiakat és a városba látogatókat arra biztatjuk, tiszteljék meg jelenlétükkel a csütörtök délutáni, centenáriumi koszorúzást, előtte, vagy utána pedig nézzék meg az említett kamarakiállítást, hogy teljes képet kapjanak „a mi Petőfinkről”.