Halk szóval mozdított meg hegyeket

„Ő volt a mi kis Audrey Hepburnünk!” – írja Blaskó Péter, aki Paul Claudel Angyali üdvözletében játszott vele, amit Komárom és Kassa közönsége is láthatott. „A színház kegyetlen terep – folytatja a Nemzeti Színház művésze –, csak a kitartóak maradnak talpon, akiket nem szédít meg a siker, a körülöttük támadt népszerűség, akik tűrik a kudarcokat, még nagyobb erőre kapnak a hullámvölgyektől. Vera ilyen.” Ezt a nemes egyszerűséget, alázatot, emberi tisztaságot, amit Audrey Hepburn képviselt, azt a fajta női ragyogást és hatást magyar filmben egyedül Venczel Veránál láthatta a közönség. Ebből adódóan ki más játszhatta volna Szűz Máriát Dér András rendezésében, a Budaőrsi Passióban, mint ő? „Nem szerepet látott benne – emlékezik a rendező. – A fájdalmas anya volt, aki szeretett fiát féltette. Amit nem tudott megélni a privát életben.”

Hirtelen vált múlttá a jelen. A lényeg azonban örökérvényű: Venczel Vera valóban ilyen – volt. Kitartó, alázatos, mélyen érző és józanul gondolkodó színésznő. Törékeny alkata ellenére is erős ember, akit a hullámvölgy sem viselt meg, mert tudta: tehetségén nem fog az idő, de még az igazgatói önkény sem. Amit nem játszhatott el legsivárabb éveiben, azt eljátszotta utolsó nagy szerepében, Szepes Mária Vörös oroszlán című regényének színpadi változatában, a Vígszínház Házi Színpadán és a pozsonyi Astorkában. Bodor Böbe , azt előadás rendezője írja: „Ritka nagy élvezet és öröm volt minden perce a munkának, Vera nyitottsága, fegyelme, rugalmassága, szorgalma, szellemi frissessége olyan példaértékű próbafolyamatot hozott létre, hogy még az előadás elkészülte előtt a fellegekben jártunk a boldogságtól.”

Mély gondolatokkal teli, súlyos vallomások füzére a könyv. Jó olvasni a legjobbakat, legtartalmasabbakat, legérzékenyebben megfogalmazottakat.

Esztergályos Károly, aki által először tűnt volna fel a képernyőn Venczel Vera az Egy csónak visszafordul című (elveszett) tévéfilmben, 1962. június 28-án ismerkedett meg vele az Üllői úti villamosmegálló járdaszigetén, ahol a még főiskolás Nemre László forgatta vizsgafilmjét. „Vera tizenhat éves volt. Megláttam és beleszerettem. Majd tíz nap múlva, július 7-én csókoltuk meg egymást először.” Nem sokkal később már a harmadéves rendezőszakos hallgató, Esztergályos Károly álmodja tévéfilmre a gimnazista lányt. És még jó néhányszor azok után is, hogy a házasságuk véget ért. „Lehet listát írni érdemtelen díjazottakról, és másikat azokról, akik érdemeik ellenére nem kaptak – vélekedik Esztergályos Károly. – Nincs értelme ezeknek a listáknak.” Venczel Vera ugyanis Kossuth-díj nélkül ment el. Hihetetlen, ugye? Pedig ő aztán sokat adott, megérdemelte volna. Tudta ezt ő is, mégsem hangoztatta. Másféle természet volt.

Vígszínházi kollégái közül többen is megszólalnak a könyvben. Fesztbaum Béla nemcsak a játszótársa, a rendezője is volt Venczel Verának. Molnár Ferenc rövid párjelenetei és újságcikkei alapján Monokli címmel vitt színre egy különleges anyagot, amelyben a színésznő a szerelmes bakfistól az úrinőig több karaktert megformálhatott. „Gyorsan váltott alakot, hangvételt, számtalan női és emberi arcát meg szerette volna és meg is tudta mutatni, de közben mindvégig finom és érzékeny Venczel Vera maradt” – jegyezte fel Fesztbaum Béla. Halász Judit szerint is nagyszerű színésznő volt, birtokában a gyönyörű beszédnek, a színészmesterség minden technikájának, a tökéletes koncentrációnak. Hullan Zsuzsa számára az alázata és az embersége marad példaértékű. Venczel Vera, szerinte, halk szóval is képes volt hegyeket megmozdítani. Tőle szebb és jobb lett minden, mert a fény áradt belőle. „Ebben a törékeny teremtésben a líra és a finomság mellett különös szuggesztivitás és katarzisteremtő képesség is lakott” – ezek már Lukács Sándor szavai.

Zsótér Sándor szemében Törőcsik Mari mellett a legszebb lábú magyar színésznő volt. Ki is harcolta magának, hogy Esterházy Péter Búcsúszimfóniájában játszhasson nála a Vígszínház tenyérnyi tetőterében. Ezt követően többször is dolgoztak együtt. Azt akarta, hogy szépnek lássák Venczel Verát. Ő ugyanis mindig szépnek látta. Kívül-belül gyönyörűnek.

Riportok, méltatások, színházi kritikák is megidézik a színésznő világát. Írások különböző lapokból, újságokból. Egy telefonbeszélgetés, amelyben Pilinszky János alakja is megelevenedik.

Utolsó interjújában, 2021 tavaszán azt nyilatkozta: „Jelenleg nem szerepel a terveim között, hogy színpadon állok. Igyekszem élvezni az élet minden pillanatát.” Akkoriban már nem érezte jól magát, csak nem beszélt róla. Elvonult. Nem mutatkozott. Vígszínházi kollégái tudták csupán, hogy vége, befejezte. De ők sem beszéltek róla, csak csendben, fájóan tudomásul vették.

Tudott a készülő könyvről. Nagy volt az öröme. A képeket ő maga válogatta bele. Gyerekkorából, pályája első éveiből, legendás filmjeiből, az Egri csillagokból, a Kárpáthy Zoltánból, a Nórából, a Vörös oroszlánból, aranydiplomája átvételéről és színházi élete fontos pillanatairól. A kész oldalakat talán még láthatta. A borítót is: Siklós Endre A színpad örök játékosa Venczel Vera.

Szemérmes mosollyal bólint fentről a kötetre.

A szerző a Vasárnap munkatársa