Háború sújtotta tájakon

Körülölelnek az erdő sziluettjei. Fatörzsek és lombjukat vesztett ágak kontúrjai bontakoznak ki a térben, alattuk az avar vörösesbarnája sejlik fel. Sejtelmes hang tölti be a teret: hegedűhúrokat megremegtető vonóé, melybe hol erősödő, hol halkuló pulzálás vegyül. Csupasszá vált, elhagyatott táj elevenedik itt meg: első pillantásra nem egy konkrét hely ez, az üres erdő archetipikus tájként materializálódik – akárhol lehetünk.

A ritmikus zörejek egyre kitartóbban verekszik magukat át a dobhártyánkon. A pulzálás eredete ismeretlen, a hang végül minden mást kizár – mintha egy helikopter légcsavarja zúgna a fülünkbe. A dübörgést azonban nem csupán hangként érzékeljük, az ember egész testére elemi erővel hat. A torkunkban dobog, mintha saját magunk lélegeznénk ki és be, a hangszálainkat rezegteti. A dübörgés fokozatosan elül, ismét a hegedűhangfoszlányok jutnak főszerephez. Az emeletre felpillantva fedezhetjük fel a kisebbik videóprojekciót: egy hegedülő katonát.

A látogató különös interakcióban áll a tájjal. A galéria közepén állva, a falakra vetített videót nézve, szigorúan a tényekhez ragaszkodva azt mondhatnánk, hogy a táj suhan el mellettünk. Mégsem olyan élmény ez, mintha egy mozgó jármű ablakán keresztül néznénk az elsuhanó fákat. A vetített képek teljesen más hatást gyakorolnak a nézőre: az impresszió sokkal közelebbi, sokkal nyersebb – nem pusztán szemlélők, kívülállók vagyunk itt, az élményt a testünkön, bőrünkön érzékeljük: mintha mi magunk futnánk a csupasz fatörzsek között. A fák lüktetnek, azt halljuk, ahogy saját levegővételünk dübörög át a testünkön. Ilyen lehet a hajtóvadászat során az űzött vad elé vetülő erdő képe. És az ellenség elől menekülő katonáé.

Az emeleten látható kollázsok ezzel szemben specifikusabban jelenítik meg a háborút. Denise Hawrysio kétfajta forrást használt: fotókat, melyek a közelmúltban készültek Ukrajnában, illetve újságkivágásokat, melyeket a National Geographic hetvenes években megjelent példányaiból ollózott ki. Az utóbbiak vonzó portékákat, használati tárgyakat mutatnak be – az egyiken egy hűtőszekrényt látunk, a másikon egy luxuskanapét –, a művész ezeket helyezi el a háború sújtotta tájakban. A specifikus téma azonban, csakúgy, mint egy emelettel lejjebb, univerzális olvasat felé is nyit: „Annak, aki nem tudná, hogy kifejezetten a háborúról szólnak, a kollázsok tágabb értelmezési lehetőséget is kínálnak” – magyarázza Hawrysio. Az egyik kollázson például folyón átgázoló, menekülő embereket látunk – a fotó akkor készült, amikor ezek az emberek épp elhagyták Ukrajnát. A közösségek kitelepülése Hawrysio szerint globális téma, hiszen a klímaváltozás miatt a világban rengetegen kényszerülnek elhagyni otthonaikat. A kollázsok egyébként egy Ukrajna számára készült adománygyűjtés apropóján készültek (melyre Someone Prays For You néven kereshetünk rá az interneten). Ukrajnai gyökerei révén Hawrysio számára égetően fontos a téma: rokonai Ukrajnából menekültek, jelenleg Szlovákiában tartózkodnak.

A tárlat címe – A csend, ami szilánkokra töri a telet – Anastazia Afanasieva ukrán író tollából származik. Afanasieva, csakúgy mint számos kortárs ukrán szerző jelenleg, költészetével reflektál a háborúra – ahogy azt saját eszközeivel Hawrysio és Wynne is teszi. Kiállításuk a háború egyik olyan pusztító hatását helyezi fókuszba, ami kevéssé van jelen a köztudatban: a természeti környezet pusztulását. Márpedig a háború nem csak emberéleteket követel – az erdőkkel borított Ukrajnában fák, a bodiverzitás, az állatvilág természetes élőhelyei pusztulnak. Emellett az erdő maga a háborús kegyetlenségek színhelye is.

A zsinagóga földszinti terében vetített erdei felvételt, mely egyébként nem vetítővászonra, hanem egyenesen a zsinagóga kopottas, nyomokkal teli falára vetül, John Wynne készítette Angliában. „A felvételnek egyfajta univerzális jellege van – bármilyen erdő lehetne, bárhol –, és van benne valami titokzatos és erőteljes” – mondja Wynne. „A felvétel egy ködös napon készült egy domb tetején Kentben, egy ösvényen, mely a canterburyi katedrálishoz vezető zarándokút része” – a helyváltoztatás, az úton levés témája tehát itt is megjelenik.

Az installáció különös hanghatását Wynne kétfajta hangtípussal érte el: nagyon mély és nagyon magas hangokkal, kihasználva a tér sajátos akusztikáját. A zsinagóga belterének érdekessége, hogy nem ad homogén hanghatást az, amit hallunk: a termet járva azt érzékeljük, hogy változik a hang minősége és erőssége. Wynne egyébként számos helyspecifikus installációt készített már, amelyek kizárólag alacsony és magas frekvenciájú hangokat használt. Ezek helyspecifikusok voltak abban az értelemben is, hogy a helyszínen hallható hangokkal dolgozott. Itt azonban a hegedű szólaltatja meg a magas frekvenciájú tartományt: az inspirációt az adta, hogy a világhálón több olyan videó terjed, melyeken ukrán katonák hegedülnek. A folyamatos pulzálás hatását Wynne az alacsony frekvenciájú hangok kombinációjával érte el, mely egy akusztikus jelenségen alapul. Két olyan hanghullámot egymás mellé helyezve, amely magasságban nagyon hasonló, de mégsem azonos, érdekes interferencia jön létre – a két hanghullám hol együttesen intenzívebbé válik, vagy pedig kölcsönösen tompítja egymást. Ez teremti meg a pulzáló hatást – vele egyetemben a csendet, amely szilánkokra töri maga körül a tájat.