Ha besegít az éjszaka...

A Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének A magyar mozgókép mesterei című rendezvénysorozatán a Pozsonyi Casinóban Gyarmathy Líviával találkozhatott a közönség. Levetítették A mi gólyánk, valamint a Táncrend című dokumentumfilmeket, majd a rendezőnővel Szabó G. László újságíró beszélgetett. Megtudhattuk, A magyar mozgókép mestere címmel kitüntetett művész előbb vegyészdiplomát szerzett, majd a kispesti textilgyárban dolgozott, s miután egy újsághirdetésben olvasta, hogy a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolára diplomások jelentkezését várják, belevágott. Orvosok, tanárok és egyéb foglalkozásúak között vegyészmérnökként és egyedüli nőként kezdte rendezői tanulmányait. Bár annak idején ez kifejezetten férfipálya volt, sosem érezte hátrányát annak, hogy nő, ellenkezőleg. Mint mondta: „Hetventagú stábot nem könnyű vezetni. De én a férfiaktól mindig gáláns segítséget kaptam.” S ahogy megjegyezte, mint nőt segítették, nem biztos, hogy férfiként ugyanazt a támogatást megkapta volna.

Első nagyjátékfilmjével, az Ismeri a Szandi-mandit? című szatirikus vígjátékkal – amely egy vegyiüzemben játszódik – nagy sikert aratott. Női főszerepét Schütz Ila játszotta. Gyarmathy Lívia – bár volt, aki nem helyeselte a színészválasztást – ragaszkodott Schütz Ilához. „Ila bámulatos humorérzékével és groteszk személyiségével olyan bélyeget adott ennek a filmnek, hogy mindvégig ugyanezt a szerepet játszatták vele.”

„Az ember elsősorban saját magából építkezik, saját érzelmeiből, gondolataiból építi fel a filmet” – tudtuk meg a beszélgetésből. Ám sok minden befolyásolja egy mozgókép megszületését. Például az „éjszakai segítség”: Gyarmathy Lívia ugyanis előbb megálmodta a maga gólyafilmjét, majd miután felébredt, elhatározta, hogy a valóságban is elkészíti. Két évig forgatta az anyagot, amelyből végül 29 perces alkotás született egy gólyáról, amely nem repült el a társaival, hanem Magyarországon vészelte át a telet emberi segítséggel. „A filmhez szerencse is kell, s nekem szerencsém volt, Isten megsegített, hogy itt maradt nálunk a gólya. Az egész élő világ az őssejtből alakult ki, ezért a gólya ugyanúgy eszik, iszik és szeret, ugyanolyan alkati érzései vannak, mint az embernek.” A gólya is ember, s mi is gólyák vagyunk – derült ki a beszélgetésből.

A Recsk 1950–53, valamint a Faludy György, költő című dokumentumfilmek kulisszatitkairól is sok érdekeset megtudtunk a pozsonyi beszélgetésen. (Az előbbi alkotás 1989-ben a legjobb európai dokumentumfilmként elnyerte a Félix-díjat.) Mivel Böszörményi Géza, Gyarmathy Lívia férje is megjárta Recsket, a „magyar poklot”, ragaszkodott hozzá, hogy a dokumentumfilm eszközeivel „egy tisztességes képet” mutassanak fel róla. Amikor elkezdték a forgatást, nem igazán volt kívánatos, hogy Recskről dokumentumfilm készüljön, ezért a külvilág felé úgy állították be, hogy népszokásokat forgatnak. Az emberek csak akkor döbbentek rá, mit is takar a „népszokások” felirat a csapón, amikor a Recskre benősült egykori ávósokat és fogvatartottakat kimondottan az ötvenes évekről kérdezték. Böszörményi Géza – ő le se ment a forgatásra, nehogy felismerjék – később elhatározta, hogy volt recski rabtársát, Faludy Györgyöt egy portréfilmhez kérik kamera elé. S mivel Faludy György akkor még Kanadában élt, Magyarországon nemkívánatos személyként tartották számon, nekik viszont túl költséges lett volna kiutazni hozzá, ezért „félúton”, Dubrovnikban találkoztak. Kilopták a kamerát a filmgyárból, és kicsempészték az országból, mivelhogy a forgatásra nem kaptak volna engedélyt. Lett is belőle botrány utólag. Voltak akiknél e dokumentumfilmek nem arattak osztatlan sikert, a rendezőnőt megfenyegették, felvágták az autógumiját. „De tudtam, aki telefonon fenyeget, az jobban fél, mint én” – mondta.

Szabó G. László arról is faggatta Gyarmathy Líviát, hogy többéves szünet után készül-e újabb nagyjátékfilmre. „A filmnek iszonyatos ereje van a közönségre – mondta. – Rendkívüli módon képes befolyásolni az embereket. Ezért nem a mocskot és nem az aljasságot kell reklámoznia, hanem az emberi szeretetet kell közvetítenie. A szeretetről kell szólnia. Mindenáron nem akarok nagyjátékfilmet csinálni. Úgy nem, ha annak az az ára, hogy lemenjek a mélybe, Big Brother-szintre, ahonnan csak aljasságokkal lehet hergelni az embereket. Csak akkor csinálok filmet, ha örömöm telik benne.”

Remélhetőleg ez a lehetőség is eljön még, hiszen Gyarmathy Líviának eddigi filmjeihez – legalábbis a Pozsonyban bemutatott kettőhöz – szerencséje volt. Bár az sem hull mindenkinek az ölébe. Ahogy mondta: „a szerencsét keresni is kell.”