Győznek-e az ikrek?

Nagy fejtörésre aligha készteti a döntéshozókat az idei verseny. Nem kell hosszasan tanakodniuk, netán vitázniuk, hogy a legjobbak között mi volt a legeslegjobb. Pár kivételtől eltekintve ugyanis nem voltak legjobbak, inkább csak átlagosak. Hiányoztak az eredeti témák, az újszerű feldolgozások, de még az egyszerűségükben is rendkívüli emberi történetek sem jutottak el a vászonra. Volt alkimista mese angol polgárháborús háttérrel, apa-fia kapcsolat a közelmúlt izraeli árnyékaival, háromgenerációs családi dráma a németektől, egy cigány költőnő viszontagságos élete a lengyelektől. Az olaszok egy nyomtalanul eltűnt politikusról forgattak filmet, az izlandiak egy botrányba keveredett képviselő morális bukását ecsetelték, a horvátok egy fiatal vidéki katolikus pap népszaporító ötletének mögötteseit boncolgatták, a görögök egy magányos bakfis lelki kínjaiba avatták be a nézőket, a spanyolok egy különös szerelem történetébe, amelynek férfi hőse a feltámasztás reményében lefagyasztatta fiatalon elhunyt feleségét. A szakmabeliek és a közönség egyértelmű elismerését Szász János (Woyzeck, Witman fiúk, Ópium) filmje, A nagy füzet vívta ki. A fesztiválpalota csaknem kétezer nézőt befogadó nagymozijában már a feliratok futottak a vásznon, a döbbenettől mégsem mozdult senki a helyéről. A Svájcban élt magyar írónő, Agota Kristof regénye nyomán született alkotás egy három részre szakadt család felkavaró története. Az apa háborúba megy, majd fogságba esik, fiatal felesége, hogy biztonságban tudja kamaszodó ikerfiait, húsz éve nem látogatott, vidéken élő anyjához viszi őket. A nagy füzet az ő történetük. A két városi fiúé és a helybeliek szerint csak boszorkának nevezett, kőszívűnek látszó öregasszonyé, aki kemény kézzel vezeti szukafattyaknak „becézett” unokáit. Itt csak a túlélés törvénye érvényes. Túlélni mindenáron. A két fiú el is fogadja e szörnyű helyzetet. Beletörődnek sorsukba. Ha kell, felnőtteket megszégyenítő kitartással dolgoznak, ha kell, lopnak, sőt még ölni is képesek. A legnagyobb tragédiát, anyjuk és apjuk halálát is együtt élik meg. A borzalmak sűrűjében válnak felnőtté, hogy aztán egymástól elszakadva, teljesen magukra maradva kezdjenek új életet. Molnár Piroska formálja meg a kiégett szívű nagyanyát, Gyémánt László és Gyémánt András a szeretet nélkül felnövő ikreket. Lenyűgöző összjáték zajlik a vásznon. A végsőkig őszinte, sodró erejű, ám halált hozó játék, amely rögtön az első percben beszippantja a nézőt, s még a vetítés másnapján sem szabadul tőle az ember. Még akkor sem, ha tudja, regény és film több ponton eltér egymástól. Molnár Piroskát már a film nemzetközi sajtótájékoztatóján hangos bravózással köszöntötték az újságírók, kamaszos bájukkal aztán a fiúk is belopták magukat a jelenlevők szívébe, s jutott az elismerésből nekik is bőven. „Hála istennek nem gyerekszínészek – mondta róluk Molnár Piroska. – Nem játszottak, élték a dolgokat, azért olyan jók a filmben. De nekem sem volt könnyű helyzetem. Generálnom kellett magamnak, hogy féljenek tőlem, mert ez kellett a szerepükhöz. Voltak pillanatok, amikor a legszívesebben megsimogattam volna a fejüket, ám amint elindult a kezem, vissza is húztam gyorsan, hogy megmaradjak a szemükben annak, akinek a kamera előtt látniuk kellett.” „A legnagyobb kihívás az volt, hogy követnünk kellett a regény egyszerűségét, és fokozatosan megmutatni a fiúk lassan megérő szeretetét a nagyanyjuk iránt – nyilatkozta Szász János. – A túlélés stratégiáját is el kellett sajátítaniuk, hiszen nemcsak szemlélői, hanem aktív részesei voltak a háborús eseményeknek. A háborúban pedig, mint tudjuk, átértékelődik a morál. Egyetlen feladatuk a túlélés marad, és bár több holttesten kell átlépniük, nagyanyjuknak köszönhetően nem buknak el a borzalmak közepette.” Valeria Golino, a jeles olasz színésznő első rendezését, a Mézet (Miele) a Horizontok szekcióban mutatták be. Főhőse az eutanázia angyala. Egy harmincéves, finom szépségű (mézédes) nő, aki az életből emelt fővel távozni akaró, gyógyíthatatlan betegeknek házhoz viszi a halált. Saját kérésükre. Tevékenységét pénzért és titokban végzi, egy fiatal orvos irányításával. Meggyőződése, hogy humánus munkát végez, és minden esetben becsülettel végig is asszisztálja kliense átvezetését a túlsó partra. Három év után azonban feladja, nincs lelki ereje tovább csinálni. Jasmine Trinca árnyalt alakítása ugyanolyan fontos eleme a filmnek, mint a téma érzékeny kezelése. Csak a bárgyú befejezést kell megbocsátanunk a rendezőnek. Filmje rengeteg kérdést felvető, értékes alkotás megmosolyogtató záróakkordja ellenére is. Bátran és érzékenyen kezeli a témát Úszó toronyházak című, a Nyugattól keletre szekcióban vetített filmjében a kiemelkedő tehetségű, krisztusi korú lengyel rendező, Tomasz Wasilewski is. Huszonéves hőse egy nagyreményű úszó, aki kiegyensúlyozott kapcsolatban él barátnőjével, ám egy kiállításon megismerkedik egy rokonszenves sráccal, és onnantól fogva borul minden. A két fiú között fellángol a szerelem, a lány egyre inkább kirekesztődik közülük, az úszó anyja képtelen beletörődni fia „hirtelen átállásába”, ezért az addig nem igazán szeretett lánnyal szövetkezve komoly választás elé állítja őt. A lengyel nézők még nem láthatták a filmet, Wasilowski mégsem tart az elutasítástól. Bár merész szerelmi jeleneteivel messze lekörözi a hasonló témájú lengyel és kelet-európai alkotókat, erősen bízik a nézők megértésében. „Lengyelország az elmúlt években sokkal toleránsabb a másság irányában, mint ahogy arról a hírek szólnak – állítja. – Hiszem, hogy ezzel a filmmel még közelebb kerülnek egymáshoz azok, akik érintettek, s azok, akik eddig érzéketlenül és elhamarkodottan ítélkeznek ez ügyben.”