Gyermekhangok világvégével

Ez Az út: ettől eddig bontakoztatott lebilincselő cselekmény, fejlődésben látványos előrejutás nélküli apokalipszis utáni helyzetben megélt poszt-apokaliptikus állapot. John Hillcoat rendező helyzetben megélt állapotot vizualizált mozgóképes eszközökkel Cormac McCarthy Pulitzer-díjas irodalmi művéből.

John Hillcoat drámai feszültségű, tragikus szituációkkal szaggatottan adagolt poszt-apokaliptikus képlírát teremtett a poszt-apokaliptikus helyzetben megélt szörnyűséges állapotról.

Ez a képlíra csupa borzalom, csupa lehúzó energia, csupa lelket sanyargató nihil lenne, ha nem lenne benne, és nem ragyogna fel benne az ártatlan, szűziesen tiszta, érintetlenül hamvas gyermeki jóság és szeretet. S ha nem sejlene fel az ebből táplálkozó aprócska csíra, amelyről elhisszük, hogy kihajthat, bár a látvány – hovatovább haladunk előre – egyre csak kaszabolja a reményeinket, hogy van túlélés. Hogy van értelme annak a szinte erőn feletti küzdelemnek, amit látunk. Van értelme apa és fia súlyosan nehéz, megerőltető vándorlásának, előrehaladásának – ha ez a haladás egyáltalán előre irányú.

„Több mint tíz év telt el azóta, hogy Amerikát elpusztította valamilyen rejtélyes kataklizma. Csak egy villanásra emlékeznek a túlélők, megszűnt az energiaellátás, kitört az éhínség, az emberi civilizáció végállapotba került. Egy férfi és egy kisfiú indul útnak rongyaikba burkolva az óceánpartra, összes vagyonuk – a takarók, palackok, rongyok – elfér egy rozoga bevásárlókosárban. Vándorlásuk során rejtőzködniük kell a túlélőkre vadászó bandák, tolvajok és más kétségbeesett lények elől” – vezeti fel a filmet az előzetes.

S hovatovább haladunk előre a filmidőben, s haladunk a két túlélővel dél felé, a tengerpartra, annál lehangolóbb eséllyel bombázza a tudatot a kérdés: van-e értelme apa és fia súlyosan nehéz, megerőltető vándorlásának, előrehaladásának, ha ez a haladás egyáltalán előre irányú. De ennél is kegyetlenebb a kérdés, mely egy idő után bevillan, hogy: egymás felé haladásuk előre irányú-e? Az apa a fiát akarja (félti, óvja, ápolgatja, még úgy is, hogy az öngyilkosságra is megtanítja), a fiú az apát akarja (támaszt, óvást, irányt keres benne), de a szeretetük kétféle szeretet, s főleg más, eltérő irányba megy és hat. A fiú a született jóság erejével csüng az apján, az apa a megtapasztalt keménység fegyverével küzd a fiáért. S ahogy közelednek (mind jobban feltárulnak egymásnak), úgy távolodnak egymástól, holott mindketten ugyanazt akarják. Túlélni, jól élni, egymáshoz tartozni, fény lenni a másik szemében.

Ezt láttatja a film borzalma. Nem elsősorban a vászonról konkrét képekben ránk zúduló fizikai fájdalmat, bár az is nyomasztó, hanem a kiszolgáltatottság, a félelem, a rettegés kiváltotta belső kitárulkozásból kibomló jellemminőségeket, amelyek egyre kiábrándítóbbak az apa részéről. Bár a rossz, ami idővel kiderül róla, az erőhöz kell, amivel a fiát védelmezi. (Ebben a poszt-apokaliptikus helyzetben minden karaktervonást egy kicsit másként kell felfogni.) Az apának ugyanis egy a fontos, a gyereke, mindenáron – ezért tanítja őt, hogyan kell végső helyzetben a pisztolycsövet szájba venni! S vajon ki (melyik néző) ne szorongana egy idő után amiatt, hogy mi lesz a gyerekkel, ha az apja odavész (mert ott a veszélye ennek is). A teljes gyermeki kiszolgáltatottság réme is ott van a filmben, és sok más, amiről nem mutat képet, és nem szól verbálisan.

Mindaz, amit a felnőttek hozzátettek Cormac McCarthy irodalmi alapjának „mozgóképesítéséhez”, vitathatatlanul profi teljesítmény, legyen szó a látványépítésről és a fényképezésről, az építész munkájáról, vagy egyszerűen csak a stáblistán talán fel sem fedezhető, rekvizitumokért felelős munkatárséról.

Az apát alakító Viggo Mortensen fizikai erőnléte is csodálatra méltó színészi megnyilvánulásain túl (is). Ám amit a fiút megszemélyesítő Kodi Smit-McPhee produkál ebben a filmben, pontosabban él meg Viggo Mortensen és bizonyára a rendező pártfogásában, az nem színészet, nem is játék, az egy telibe talált érzés: az állapot és helyzet lehető legpontosabb megértése és átélése gyerekfejjel. Gyerekből ilyen helyzetbe beleélési készséget ritkán hoz elő a tehetség. És nem akkor tűnik fel ez minden kétséget kizáróan, amikor szöveget adnak a szájába, hanem amikor érzéshangokkal kommunikál. Amikor elakad a szava, s csak egy félelmetesen tiszta hanggal adja tudtára a világnak a kiegyezését és azt, amit éppen megsejt az életről, a lehetőségeiről vagy a sorsszerűségről.

Ilyen hangok képesek mozgóképpé varázsolni az írott szót. Ez esetben nyomasztó, de szép filmmé.