Gyerekek, óvodák, iskolák

Mire van szüksége a gyerekemnek – hogy boldoguljon?Mielőtt fejest ugranánk a praxisba, a mindennapok gyakorlatába, két vizsgálatsorozatról szeretnék beszélni. Mindkettő eredményei a kilencvenes évek első felében láttak napvilágot.

EQ

Az egyikben – persze én nagyon tömörítve mesélem el – azt kérdezték a kutatók, hogy vajon min múlik az, hogy boldogulunk-e az életben, hogy gyerekeink beválnak-e, boldogulnak-e majd a felnőtt világban.

Kiderült, hogy amit az iskolában szavakban megtanulunk és tudunk – az iskolai eredmények – maximálisan 20 százalékban befolyásolják az életben való boldogulásunkat. (Nem is beszélve arról, hogy régebbi vizsgálatokból tudjuk, a megtanult anyagnak a 75 százalékát öt év alatt az eminensek is garantáltan elfelejtik, ha csak nem használják rendszeresen. – Ebben az értelemben az iskoláinkban nagyon nagy mennyiségű anyagot a felejtésnek tanítunk.)

De mit is értünk ezen a boldoguláson? Ezen a beváláson?

Valami olyasmit, hogy: kibírom-e önmagamat, tudok-e többé-kevésbé jó kompromisszumokat kötni, el tudom-e viselni férjemet, feleségemet, gyerekeimet, főnökömet, beosztottjaimat, munkatársaimat...

És kiderült, hogy ez még csak nem is a velünk született értő képességen, az értelmi intelligencián múlik, melyet az IQ-val (az intelligencia quotienssel, hányadossal) mérünk, hanem az EQ-n, az emocionális quotiensen, az érzelmi intelligencián! Mennyire tudom beleélni magam a másik ember helyzetébe, mennyire vagyok empatikus, mennyire vagyok rugalmas a különböző álláspontok mérlegelésében és a saját álláspontjaim szükséges változtatásában, mindezt az érzelmi intelligencia fogja eldönteni, amelyik ráadásul úgyszólván korlátok nélkül fejleszthető a vizsgálatok szerint (ellentétben az értelmi intelligenciával).

Daniel Goleman néhány éve magyarul is megjelent, éveken át világranglista-vezető könyvében – Érzelmi intelligencia – részletesen ír az idevonatkozó vizsgálatokról.

De hogy is tehetünk szert érzelmi intelligenciára, hogyan juttathatjuk hozzá gyermekeinket?

Azt hiszem, ennek legelső feltétele, hogy a kezdet kezdetétől – úgyszólván már magzati kortól, majd az újszülött és csecsemőkortól kezdve megadjuk gyerekünknek testi és lelki értelemben azt az érzelmi biztonságot, amit csak az emberi kapcsolatok – a testi érintésben, a lelki odafordulásban és kommunikációban kifejeződő kapcsolatok – tudnak megadni.

Érzelmet adni és kapni

Az emberi történelem öt-tíz-harminc és még ki tudja hány ezer évében (egyre távolabbra tudunk visszatekinteni olyan korokba, ahol már embert feltételezhetünk) mintha értettek volna az anyák, nagymamák, dédikék, nagynénik és majd az apák, keresztapák, nagybácsik, nagypapák ahhoz, hogy melyik életkorban mit is kell megadni a gyereknek, hogy megfelelően fejlődjön. Indiától Angliáig és Angliától Magyarországig az egész földkerekségen mindenütt megtaláljuk még a 19. század végén is azokat a játékos mozdulatokat, érintéseket – dögönyözőket, csiklandozókat, höcögtetőket, lovagoltatókat –, melyeket a gyerekkel játszó felnőttek mondókákkal, dúdolókkal kísértek, ezzel egyben az anyanyelv rejtelmeibe is bevezetve (az anyanyelv ritmusaiba, dallamába is bevezetve) a még beszélni sem tudó kicsiket is. Az indiai anyák úgyszólván mindmáig sajátos varázsigékkel kísérve masszírozzák gyermekeiket. Nálunk Kiss Áron még az utolsó pillanatban összegyűjtötte a 19. század végén ezeket a gyermekkel játszott játékokat is, őt Bartók és Kodály követte. Angliában pedig a The Oxford Nursery Rhyme Book szerkesztői végezték el ezt a gyűjtést.

Mára ezek a tudások feledésbe merültek, bár próbáljuk mindig újra feleleveníteni.

De ha a kisgyerek fülébe víz megy fürdetés közben, szaladunk a vattás végű Johnson-pálcikáért, míg a régi mama vagy nagymama kisujját dugta lágyan rázogatva a gyerek fülébe, és ezt énekelte a gyerek mulattatására:

Kék kő, veres kő,

Bújj ki kígyó fülembő’! – és cupp, kirántotta az ujját. Ha kellett, néhányszor megismételte. De a gyerek nem esett kétségbe, nem sikongatott, hogy „nem hallok! Nem hallok!” – hanem érdeklődve figyelt a versikére, és mulatott a cuppogtatáson. A játékon, a játékos helyzeteken keresztül áramlanak szabadon az érzelmek, a biztonságra vágyó gyerek és az őt gondozó felnőtt között.

A gyerek így tanul meg érzelmet kapni és adni, s ez érzelmileg igényesség teszi őt a későbbiekben.

(Ez fogja majd megőrizni kamaszkorában a személytelen kapcsolatoktól! Néha kínlódva fogja átélni „gátlásosságát”, ami voltaképpen érzelmi igényességéből fakad. Ha szeretne sem tud személytelen kapcsolatokba sodródni, mert tudja, megtapasztalta, hogy mit jelent személyes érzelmet kapni és adni. Sajnos, ennek a fordítottja is igaz: az érzelmileg kiéhezetten kamaszkorba lépő gyerekek gyorsan váltogatott, mert mindig csalódást okozó szexuális kapcsolatokon keresztül próbálnak érzelemhez jutni, kielégíteni csillapíthatatlan érzelmi éhségüket: vagy a bódulat útjait keresik, alkoholtól a kábítószerig.)

(Folyt. köv.)

(Saxum Kiadó, 2001)