Gyakran szíven találja egy-egy vers

Culka Ottó színész Vágsellyén született, 2004-ben érettségizett a pozsonyi Duna utcai gimnáziumban, ezután évekig a Szlovák Rádió és Televízió magyar főszerkesztőségének munkatársa volt. Közben 2013-ban diplomázott a pozsonyi Színművészeti Egyetemen, Emil Horváth osztályában. Vendégszerepelt egyebek mellett a Szlovák Nemzeti Színházban, az Astorkában, a nyitrai Andrej Bagar Színházban. Az Aréna Színház egyik előadásában jelenleg is játszik. A Komáromi Jókai Színház társulatának tagja. A pozsonyi Színművészeti Egyetem első éves doktori hallgatójaként a magyar színinövendékekkel dolgozik.

Van, akinek kell a terelgetés, hogy rátaláljon a versekre, és a biztatás, hogy kiálljon velük a színpadra. Egy volt tanárnő, Mészáros Ilona a zsigádi könyvtárban dolgozott, amikor 2000-ben felfigyelt Culka Ottó különleges orgánumára. Azt mondta neki, hogy ilyen karakteres hangnak jól állna egy Arany-ballada valamilyen versmondó versenyen. És igaza lett: a kilencedikes fiú eljutott Rimaszombatba, a Tompa Mihály Országos Verseny döntőjére.  

„Nagy kedvvel álltam neki, mert azelőtt senki sem foglalkozott velem komolyabban, és azt hiszem, a zsigárdi alapiskolából elsőként jutottam döntőbe ezen a versenyen. Ez a siker komoly lökést adott nekem, később, már gimnazistaként díjakat is nyertem” – emlékszik vissza a kezdetekre a Komáromi Jókai Színház társulatának tagja.

A költészet egyébként gyerekkorától érdekelte, mindig szívesen nézte a tévében a nagy magyar versmondó színészeket, szóval azok közé tartozott, akik nem szaladtak ki a nappaliból a Vers mindenkinek alatt. „Amikor a pozsonyi Duna utcai gimnáziumba kerültem, találkoztam egy csodálatos felkészítő tanárral, Fónod Mariannával, aki egyébként németet tanított a mi osztályunknak. Nem is tudom, melyikünk ötlete volt, hogy foglalkozzon velem, de a mai napig hálás vagyok neki. Tőle tanultam meg a versmondás alapjait.”
Bár elsősorban a nyugatosokhoz vonzódott, inkább kedvenc versei voltak akkoriban, mint kedvenc költői. És ez ma is így van – ha szíven találja egy-egy vers, úgy érzi, a szerző helyette fogalmazott meg valami fontosat. Megosztott velünk egy személyes élményt is.

„Az első nagy szerelmemmel a Vág-parton aludtunk nyáron, hálózsákban, a fák alatt. Hajnalban arra ébredtem, hogy erős szél fúj, és azok a magas fák mintha át akarnának ölelni minket. Zizegtek a levelek, felénk kapaszkodtak az ágak, egészen különleges érzés volt. Nem sokkal később kezembe került József Attila egyik verse, az Áldalak búval, vigalommal, amelynek az utolsó versszaka:

»Hajnalban nyujtózik az erdő, / ezer ölelő karja megnő, / az égről a fényt leszakítja, / szerelmes szivére borítja.« Ez kitörölhetetlen emlék s olyan élmény, amelynek köszönhetően elkezdtem behatóbban érdeklődni József Attila költészete iránt. Más alkalommal is megtaláltak a szövegek, a legkülönbözőbb módon jutottak el hozzám. Volt, amit más ajánlott, volt, amire magam bukkantam rá. Néhányról tudom, hogy dolgom van vele, hogy szeretném egyszer elmondani.”

A most válaszott Petőfi-verset Haumann Péter előadásában hallotta először. Azóta háromszor mondta el, legutóbb a Jókai Színházban, Kiss Péntek József emlékestjén. „Ez a szöveg legalább tíz éve érik bennem. Minél idősebb vagyok, minél több tapasztalatot szerzek a szakmában, annál közelebb kerülök hozzá s annál többet fedezek fel benne. Olyan élményeket, emlékeket ébreszt fel bennem, amelyek szinte azonosak a költő által kifejezett élményekkel. Petőfi mindössze 21 éves volt, amikor írta, de benne van a színészmesterség összes dilemmája, bánata, kínja s öröme. Ma is azt látjuk, hogy szinte bárkiből lehet színész. Olyanokból is is, akiket igazából nem is érdekel a művészet, maga a hivatás, csak meg akarnak élni belőle, vagy a népszerűség vonzza őket. És az sem sokat változott, ahogy az emberek viszonyulnak ehhez a mesterséghez. Nagyon szeretem az Egy estém otthon című Petőfi-verset is, szintén rengeteg olyan dolgot fogalmaz meg, ami velem is előfordult már, és tökéletes képet fest a színészet megítéléséről. Sokan úgy gondolják, hogy a színészet csak szórakozás vagy bohóckodás, hogy ez nem is munka. Volt, aki megkérdezte tőlem egy előadás után, hogy ezt főállásban csinálom-e, vagy van esetleg rendes munkahelyem is”.

Culka Ottó úgy véli, a szakma renoméját az utcáról verbuvált amatőrök, műkedvelők, illetve azok a „celebek” is rontják, akik lehetőséget kapnak például tévésorozatokban, filmekben hogy „autentikus” szereplők legyenek, illetve hogy több nézőt hozzanak. Persze, akadnak fényes kivételek, ösztönös tehetségek is, mint például Röhrig Géza a Saul fiában, de ilyen csoda százból egy esetben történik.

Az önjelölt kritikusok pedig, akik néhány éves színházba járás után már tanácsokat adnak arra nézve, hol kellene hangosabban vagy halkabban beszélnie a színésznek, vagy elmondják, hogyan kellett volna megrendezni az előadást, mindig megmosolyogtatják. Culka Ottó szerint a foci mellett ez a másik terület, amelyhez nálunk mindenki ért. Ezekkel a „szakértőkkel” egyébként szívesen elbeszélget, ha ideje engedi, mert kíváncsi a reakcióikra, illetve tudni szeretné, hogy áll a szakma megítélése. Örül annak, hogy sokan választják hivatásul a színészetet, a gondjaira bízott egyetemistákkal örömmel foglalkozik. „Talán furcsán hangzik, de rengeteget tanulok tőlük. Lelkes, felkészült fiatalok, akik Esterházyt és Szerb Antalt olvasnak, van véleményük a világról. De sajnos sokszor tapasztalom az egyetemen, hogy az új generáció nem ismeri a nagy elődöket, sokszor azokat sem, akik ma is a szakma legkiválóbbjai, csak éppen nem szerepelnek naponta a televízióban. Ilyenkor mindig rádöbbenek, mennyire múlandó a mi mesterségünk, mennyire múlékony a népszerűség, mennyire a pillanat művészete a színház. Ha egy színész meghal, vagy elhagyja a szakmát, pár év múlva alig emlékszik rá valaki, bármekkora tehetség volt, bármit bizonyított is pályája során. A nagy szerepekből nem marad semmi, jobb esetben néhány feljegyzés, kritika valahol a szinházi intézet archívumában, vagy egy rossz minőségű felvétel, amelyet szinte senki sem néz meg. És ezen nem is érdemes csodálkozni, hiszen a színház háromdimenziós, élő műfaj. Az a lényege, hogy a játszók és a nézők közös térben vannak, és ott, akkor születik meg valami, ami egyszeri és megismételhetetlen.”