Gubik Petra - Abból táplálkozik, amit otthonról hozott

Gubik Petra a Budapesti Operettszínház friss Junior Prima Díjas színésznője, de van már Aranykotta-, Marsallbot- és Honthy Hanna-díja is. Élénkzöld kabátjában, mediterrán szépségével, temperamentumával Lorca szenvedélyes, birtokolhatatlan nőalakjait hozza, pedig szabolcsi lány, akit a lelke még ma is visszahúz gyerekkora szeretett helyszíneihez.

„Ajak, ahol felnőttem, az én időmben még nagyközség volt, ma már kisváros. Gimnáziumba Kisvárdára jártam, az csak hat kilométer tőlünk, de tizenkilenc évesen már Békéscsabán voltam, a Jókai Színházban. Ajak a családom révén erős kötődés ma is. A Szív utca közepén áll a házunk, pontosan az utcalámpa alatt. Udvarunk, kertünk is van, egy utcával lejjebb a Péter-tó, régebben lápos-mocsaras terület volt. Este mindig félve mentem haza, mert susogott a nád. Hárman vagyunk testvérek, bátyám és öcsém között szendvicslány vagyok, annak minden előnyével. Az unokatestvéreim között is sok a fiú. Amikor a nagymamámnál nyaraltunk, be kellett épülnöm, illeszkednem a csapatukba. Fel kellett vennem a ritmusukat, szokásaikat. Plusz az utcabeli gyerekek, szintén fiúk. Kimentünk az utca végére, erdő, mező, földhordó, homokbánya. Babázás helyett bunkerépítés és számháború. Tinikoromig nem is éreztem a különbséget, hogy én lány vagyok, ők meg fiúk. Nem jelentett ez semmiféle akadályt, de nem is kivételeztek velem. Megvolt a helyem köztük.”

Mondja mindezt lelkesen, nem kis büszkeséggel. Még több érzelem színezi a hangját, amikor arról beszél, mit hozott otthonról.

„Nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek, nekem ma is a családom adja a legfontosabb táplálóerőt. Mindig boldogan megyek haza, a vidéki léttől lélekben sem tudok elszakadni. Sajnálom is, hogy olyan hivatást választottam, amelyet otthonról nem űzhetek. Ajak számomra azonosító kód. Biztonságérzet. Hátország. Onnan kapom az erőt. A keresztnevem jelentése szerint kőszikla vagyok. Hitemben megingathatatlan, az biztos. Óvodapedagógus az anyukám. Amikor húszévesen a gyakorlatát végezte, volt a csoportjában egy barna hajú, barna szemű, barna bőrű kislány, akit Petrának hívtak. Akkor döntötte el, hogy ha férjhez megy, és lánya születik, akkor Petra lesz. És született egy lánya barna hajjal, barna szemmel, és Petra lett. Na, de hogyan történt? Az orvos épp indult ebédelni, amikor anya utána szólt, hogy ne menjen, mert jön a baba. Visszahívta őt. És fél egykor már a világon voltam. A mi családunkban egyébként soha senkinek a szájából nem hangzik el az a szó, hogy utálom. Zavar is, ha a környezetemben valaki gyűlölködik. Nekem onnan gyorsan el kell mennem. Megfeketíti, megbetegíti a lelkemet. Én szeretem, ha rend van ott legbelül. Akkor érzem jól magam, ha szeretjük egymást. Apukám is így gondolkodik, mindenkit ez vezérel otthon. Nagyon szerencsés vagyok, mert él még egy nagypapám, és él mindkét nagymamám. Az egyiket Nagyinak, a másikat Mamának hívom. Mamát látva mindig könnybe lábad a szemem. Nyolcvanöt éves, de még most is friss, üde, fürgén mozog a kertjében. Remélem, a génjeimben sok mindent örököltem tőle. A szerénységet és az alázatot a szüleim plántálták belém. Akárcsak a kemény munka szeretetét, becsülését, hogy semmi nem pottyan csak úgy az ölembe. Anyukám is, apukám is példaként állnak előttem. A munka mellett a családi nyaralást is mindig megszervezték. Kigazdálkodták. A bátyám és köztem csak két év van, az öcsém hat és fél évvel fiatalabb nálam, de az sem vészes. Él bennem egy erős kép, ahogy hajnali négykor elindulunk otthonról. Szüleim és mi, hárman. Másfél éves öcsém a babakocsiban, zuhog az eső, apa és anya hátán túrazsák, megyünk a vonatra. Nyaralni a Balatonhoz. Iszonyú hosszú volt az út, nyolc óra utazás. Előtte és utána volt munka bőven. Meggyszedés, almaszüret, krumpliszedés, napraforgóverés, kukoricatörés. Dolgoztunk a háztájiban. Tekertünk ki három gyerek biciklivel. Egységet alkottunk.”

A művészet szeretete gimnazista korában ivódott belé. Zongorázni tanult, képezte magát. Kereste az útját a színház felé. Részese akart lenni egy másfajta világnak is. Kreatív orvosok és ügyvédek Doktorock néven alakítottak társulatot Kisvárdán, fiatalokat is hívtak maguk közé. Az ő előadásukban látta A dzsungel könyvét. A hatás nem maradt el. Aztán őt is megtalálták. A Fame című musicalben csatlakozott hozzájuk. Miklós Tibor és Nagy Anikó figyelt fel rá egy helyi tehetségkutatón. Mindketten zsűriztek, kitűnt nekik Petra tehetsége. Harmadikos gimnazistaként az ő közreműködésükkel jutott be a Doktorockba: Kisvárdáról az érettségi után Debrecenbe került.

„Elkezdtem a néprajz-muzeológia szakot a bölcsésztudományi karon, épp felvételizni akartam a színművészetire, amikor felhívott Miklós Tibor, hogy kezdjem el tanulni Elton John és Tim Rice Aidáját. Tizenkilenc éves voltam, Békéscsabán, a Jókai Színházban kellett beugranom a szerepbe, amit aztán huszonnégyszer játszottam. A néprajz mellé jól jött ez a nem mindennapi lehetőség. Három évadot töltöttem a társulatban debreceni bölcsészdiplomával a zsebemben, majd huszonhárom évesen felkerültem Budapestre. Előbb azonban Szegeden, a Dóm téren léptem színpadra az Elfújta a szélben. ”

Amióta fővárosi színésznő, folyamatosan színpadon van. Nem a szerep nagysága, hanem a figura milyensége érdekli. Kis szerepben is helyt akar állni. Akkor is szeret dolgozni, ha nem róla szól az előadás. Szeret részese lenni egy folyamatnak. Mint például most, Fényes Szabolcs revüoperettjében, a Mayában.

„Vannak pillanataim egy próbafolyamat során, amikor ki tudok borulni. Amikor én már kezdem átlátni, hogy mit kell csinálni, mit vár tőlünk a rendező, mások meg lassabban haladnak, vagy máshonnan közelítik meg a dolgot, amivel fékeznek. Sokáig csak ülök a sarokban, nézem, mi történik körülöttem, ki hol tart, aztán hirtelen előállok a farbával, és képtelen vagyok felfogni, hogy miért nem értik, mit akarok. Igen, van ilyen! Máshogy működik az agyam bizonyos helyzetekben. Akkor is ki tudok törni, ha igazságtalannak ítélek meg valamit. Azt nem tudom elviselni. Viszont nagyon szeretek bemenni a próbára úgy, hogy észre se vegyék, hogy ott vagyok, ne keltsek feltűnést. Közben jár az agyam, próbálok ellesni, magamba szívni mindent, amit hasznosnak találok. Még akkor is, ha azt a megjegyzést nem én kaptam, vagy ha valaki másnak szól az instrukció. Szerintem csak szenvedéllyel, teljes odaadással érdemes ezt csinálni. Idegesít, ha valaki félgőzzel végzi a dolgát, vagy ha látom, hogy valamit félvállról vesz. Lehet akár a legjobb barátom is, egy idő után szólok neki, figyelmeztetem. Nagyon sokan állnak a sorban ebben a szakmában. Könnyű elcsúszni a saját banánhéjunkon, ami aztán nagyon zavaró, bántó tud lenni. Ne buktassa meg magát az ember!”

Leállni, lassítani, semmit nem csinálni – ez a legnehezebb számára. Kikapcsolni, egyszerűen csak úgy lenni.

„Hazamegyek az előadás után, és nem bírom törölni azokat a gondolataimat, amelyek egész nap foglalkoztattak. Megy, jár, tovább kattog az agyam. Századszor is feltörnek ugyanazok a kérdések, amelyekre pontos válaszokat keresek. Most vagyok végzős a színművészeti egyetem drámainstruktor szakán, diplomamunkaként egy monodrámát kell csinálnom, szakdolgozatot kell írnom. Van tennivalóm bőven, mégis folyamatosan azon agyalok, mit hoz a holnap, miben fogok játszani. Plusz az örökös megfelelési vágy. Már fekszem az ágyban, aludnom kellene, és nem bír elcsitulni a lelkem, újabb és újabb kérdések merülnek fel bennem. Operettben furcsa mód most játszom először. Eddig csak próza és musical volt. De a Maya sem klasszikus operett, inkább olyan dzsesszes, revü jellegű. Barbarát játszom a történetben, aki bártulajdonosként próbál megélni, aztán Párizsban találja meg a szerencséjét. Kedves, humoros figura, jó elbíbelődni egy ilyen karakterrel is.”

Vállalt már egészen más jellegű feladatot is. Exkluzív tárlatvezetést a Magyar Nemzeti Galériában, a Frida Kahlo-kiállításon. Ha már Fridát játssza az Átriumban…! Kapott egy csoportot, és másfél órán át a saját szövegével vezette a festmények előtt.

„Nagyon jó volt azt mondani a végén, hogy nem véletlenül vezettem ezt a tárlatot, hiszen ott volt az előadásunk plakátja a kiállítás utolsó termében, amely korunk Frida-mániáját mutatta be mai felvételeken. Kiöltöztem, félké-szültem, igazán élveztem, hogy engem hallgatnak az emberek. Ez is egy szintugrás volt, hiszen hasonló feladattal eddig nem kellett megbirkóznom. Ez most nagyon jól sikerült, magamnak is bizonyíthattam.”

Hogy mi jön ezek után?

„Egy dologban biztos vagyok: hosszú még az út előttem. Fejlődni akarok. Tanulni. Tapasztalni. Élményeket gyűjteni. Profizmusra vágyom, kreatív alkotótársakra. Izgatottság és kíváncsiság van bennem. Ez a hajtóerőm.”