„Gothikus” hollywoodi sátán

Halle Berry és Penelope CruzA Gothika például csakis és kizárólag Halle Berry-ről, valamint a speciális effektekről szól, az összes többi közreműködő, beleértve a rendezőt is, csak statisztál a filmben. Kassovitz édeskeveset tudott átvinni fogában tartva a Gyűlöletből a túlsó partra. Az a finom nüanszokkal és félelmetes pszichológiai következetességgel leforgatott film nem véletlenül robbant akkorát, ez a mostani pedig nem véletlenül végzi majd a videókölcsönzők alsó polcain, a B kategóriás szemét között.

Az érthetetlen okból Gothika címet kapott pszicho-thriller ugyanis olyan, mintha ötven klasszikus horrorfilm elemeit gyúrta volna össze a rendező. Az a legidegesítőbb, hogy nem csupán a rémületkeltőnek szánt speciális effektek, hanem maga a történet is kiszámítható. A Sikoly forgatókönyve Nobel-díjas alkotás ehhez képest. A sztori hiányosságait ezért jobb híján kapkodó kameramozgással, szürkéskék megvilágítással és vészjósló zenével igyekeznek kompenzálni.

A paranormális jelenségek, a rejtélyes erők, a természetfeletti lények összeeresztése bibliai témákkal veszélyes eklektikát eredményez. Arról van szó ugyanis, hogy egy pszichiáter páciensét megszállja a sátán, a lány ezzel a „távvezérléssel” követ el bűncselekményt, és persze mindenki elmebetegnek nézi, még Halle Berry, a világ legszexisebb kriminálpszichológusa is.

Aztán egy este vele is megmagyarázhatatlan dolgok történnek, és amikor feleszmél, a veszélyes elítélteket őrző elmegyógyintézetben, páciensei között találja magát. Kiderül, hogy brutálisan megölte férjét, az intézet igazgatóját, ám ő csak arra emlékszik, hogy hazafelé menet útját állta egy fiatal lány.

Ő maga sem tudja, hogy valóban egy bosszúszomjas szellem áldozata lett-e, vagy csak a képzelete játszik vele. Megszökik a börtönből, hogy kiderítse az igazságot, és szörnyű dologra jön rá férjével kapcsolatban.

Az alaphelyzetből (egy pszichiáternek kétségei támadnak saját épelméjűségével kapcsolatban) akár izgalmas történet is kikerekedhetett volna, de hát nem kerekedett. A jelenetek nyolcvan százalékában Halle Berry testhez tapadó trikóban rohangál az elmegyógyintézet elhagyatott folyosóin, ahol állandóan villognak a neonok.

A hirtelen zajok, kiáltások is a félelemérzetet hivatottak erősíteni, kevés sikerrel.

(A kassai moziban, ahol ültem, a közönség egy része láthatóan unta a filmet, pusmogtak, nevetgéltek, sőt valaki kétszer is hoszszasan beszélt a mobilján.)

Kassovitz olyan bődületes kliséket használ, mintha nem is ő rendezte volna annak idején a Gyűlöletet. Odakint állandóan zuhog az eső, a lepecsételt ház minden szobájában égnek a díszlámpák, a főszereplő sminkje és frizurája akkor is tökéletes, amikor zuhogó esőből lép be a következő jelenetbe.

Olyan apróságokról nem is beszélve, hogy egy amerikai börtönőr nem kockáztatja az állását elítéltek kicsempészésével, még ha maga Halle Berry is az elítélt. Számomra a legnagyobb rejtély az, vajon hogyan kaphatott ez a nő Oscar-díjat, illetve ha már megkapta, miért vállalta el egy komolyabb színészi kvalitásokat igénylő film főszerepét. Mert az, hogy kigúvadt szemekkel néz és hisztérikusan retteg, még nem elég a meggyőző karakterformáláshoz. Én például végig nem tudtam elhinni neki, hogy valóban pszichiáter. A jobb képességű színészek mellékfigurákat formálnak meg, háttérbe szorultak, pedig ez azért nem egy egyszereplős film, fontos feladatai lettek volna a szkeptikus kollégát játszó Robert Downey Jr.-nak, a férjet játszó, egyébként kitűnő Charles S. Duttonnak és főleg Penelope Cruznak a bomlott elméjűnek hitt, valójában csak eszközként használt Chloe bőrében.

Csak remélni tudom, hogy a Gothika volt az első és utolsó filmes félrelépés Mathieu Kassovitz életében. Hogy nem szállta meg őt a hollywoodi sátán. Mert akkor jaj nekünk!