Görögtüzek, égi vándorok, mimikri-krimik

Nézem a dobozt. Sajnos, az utolsó doppingteszten nem sikerült átjutnom, így most némi görögsaláta és görögdinnye csendes társaságában az elektronikus média előtt ülve élvezem a század első Olimpiáját. A megnyitó láttán azonnal pontozóbíróvá változom, s nem kevesebb mint 9,864 pontot kap tőlem a rendező ország. Rekordkísérlet! Senkivel nem kötök fogadást, hatnál több vagy kevesebb aranyéremmel büszkélkedhet-e majd Magyarország, de az első (azaz a 150.) megszületésekor olyan lendülettel töröm bele műanyag kanalamat a piros-fehér-zöld színekben pompázó fagylalttoronyba, amit máskor csak igazán fontos gólok hoznak ki a fotelok mélyén magányosan megbújó szurkolókból. Két kedvencem egyébként a 100 női mell és a triatlon. Az előbbit nem kell magyarázni, az utóbbi pedig szerintem olyan, mint az élet: gyermekkorunk végtelenné tágult idejében úszunk a boldogságban, felcseperedve néhány évig nyeregben érezzünk magunkat, végül marad a loholás távoli és idővel egyre meszszebb kerülő céljaink felé.

Nézem a dobozt. Betelve a medencék égszínkék vizével valami sportmentes csatornát keresek. Némi kapcsolgatás után a képernyőre a végtelen űr látványa telepszik, majd megtudom, hogy ennek távoli pontján feltűnt egy titokzatos, szivar alakú aszteroida, amely óriási sebességgel száguld a Föld felé, és az előzetes számítások szerint sok jót nem várhatunk tőle: amennyiben nem módosul pályája, 2028-ban ütközhet a Földdel. A mintegy 1,7 km átmérőjű kisbolygót egy neves csillagász, bizonyos Jim Scotti fedezte fel. Az észlelést követően a csillagászok azonnal számítógépes elemzésbe kezdtek, majd a Harvard egyetem egyik tudósa, Brian Marsden megerősítette kollégája azon számításait, mely szerint 2028-ra az aszteroida kb. 48 000 kilométerre közelíti meg Földünket. Az „űrkavics” az XF-11 nevet kapta, és feltűnése máris kisebb pánikot keltett tudós körökben, miután japán csillagászok is megerősítették, hogy nem zárható ki a kozmikus katasztrófa lehetősége. Ha szárazföldre zuhanna, kráterének átmérője ötvenszer nagyobb lenne, mint az arizonai meteorkráteré (amely több mint egy kilométer széles és 200 méter mély), mélysége pedig kiszámíthatatlan. A katasztrófát követő porviharban hetekre eltűnne a Nap fénye, és sok millió ember esne áldozatul. Ha viszont az óceánok valamelyikébe esne, akkor a víz szintje akár több száz méterrel is megemelkedhetne, s elárasztaná a fél bolygót. Csóválgatom a fejem, és inkább visszakapcsolok lólengésre.

Nézem a dobozt. Tudják, ki az a Buddy Faro? Egy zseniális magánnyomozó, aki számtalan rejtélyes bűnügyet könnyűszerrel megoldott, sőt nem akadt olyan nyomtalanul eltűnt személy, akit végül élve vagy holtan elő ne kerített volna. Faro népszerűségének csúcsán, 1978-ban maga is köddé vált. A tévéfilmsorozat, amely vasárnap késő esténként tünedezik fel az mtv1-en, 1998-ban indít, amikor egy elszánt ügyvéd elindul megkeresni, majd egy mexikói lebuj padlóján meg is találja az egykor jobb napokat látott sztárnyomozót. Mint kiderül, Buddy szerelmi bánatában vonta ki magát a forgalomból csekély húsz évre. De láss csodát, megrázza magát, talpra áll, s visszatér, hogy az őt megtaláló ügyvéddel együtt újra megnyissa irodáját. Jöhetnek a furcsa és különleges esetek, más krimikből már ismert szituációk, mérsékelt poénok, előre kitalálható cselekménybonyolítás – mégis van valami, ami rokonszenvessé teszi ezt a sorozatot. Bűnügyi film, ugyanakkor paródia is, akárcsak A simlis és a szende korai epizódjai (sajnos ebben nincs a zseniális Bruce Willishez mérhető figura). A Buddy Faróban nincs vér, tűzpárbaj, durvaság vagy brutalitás, ami sokszor már este nyolckor ránk köszönt. Nem is csodálom, hogy ilyen késői időpontban vetítik.