Gáti Oszkárnak színháza van, de temetője is

Sosem nyilatkozta, hogy a „világot jelentő deszkákon” állt. A szemembe nevet, amikor azt mondom neki: de hiszen ez volt az élete! Kikéri magának. Arról pedig, hogy „letette a lantot”, már nincs is kedve beszélni. Sikeres befogadó színházat vezet, ahol nívós előadásokkal várja a közönséget. „Jöjjenek a szlovákiai magyarok is, pezsgővel várom őket” – mondja a győri Menház Színpad délelőtti csendjében. Beszélgetésünk után másfajta csend várt rá. Főállásban ugyanis a győri zsidó temető gondnoka.

Röviden és tömören: megelégelte a színházi világ visszásságait. Bátran, érzelmeit visszafogva elmondott egy kemény, leleplező búcsúbeszédet, és angolosan távozott.

Nehéz ebben a szakmában bátornak lenni. Olyan fokú a kiszolgáltatottság, hogy ezt nagyon kevesen engedhetik meg maguknak. Meg is értem őket, elfogadom. Nekem úgy állt össze minden, hogy léphettem. Húzhattam volna életem végéig, csak nem láttam értelmét. Van olyan út, amelyet el kell hagynunk, még ha fáj is, mert már nem a miénk. Kell keresni másikat. Nekem adott volt a lehetőség, hogy azt mondjam: eddig és nem tovább. Én már rég azt mondom, színházat az csináljon, akinek van rá pénze. Könnyű az állam pénzével szórakozni, bűvészkedni.

Kilenc évvel azután, hogy „befejezte”, be tudnák még csalogatni a színpadra?

Nem. Nem tudnának.

Kialudt a szerelem?

Nem is volt szerelem soha.

A legelején sem? Hiszen nagyon akarta. Többszöri nekifutásra vették fel a főiskolára.

De a szerelem és az akarat két dolog. Akarattal nem lehet szerelmes az ember. A szerelem: állapot. Fuvallat, érzés, szituáció. Amit pedig akarok… például beverni egy szöget. Azért tudtam eljönni a színházból, mert nem lettem szerelmes a színészetbe. De megtanultam beverni a szöget anélkül, hogy elgörbülne. Érti, ugye, a hasonlatot? A százas szöget hét ütéssel be kell tudni verni a deszkába. Hibátlanul. Anélkül, hogy elgörbülne.

Eljött a Madách Színházból, aztán két év után újrakezdte a pályát, de már Győrben.

Előbb Szegeden játszottam, és rendeztem is egyet. Ez volt az utolsó alkalom, hogy nézőtérről magyaráztam. És elkezdődött a másfél millió kilométer Magyarországon, a munkahelyeimre. Egy kis faluban laktunk akkoriban, Kékkúton.

A Káli-medencében. Cserhalmi György is ott lakik.

Szomszédok voltunk. Illetve ő az utca egyik végében, én a másikban.

Összejött két fenegyerek.

Nem jöttünk össze. Furcsa módon. Néha találkoztunk a közértben. Aztán méretesek lettek a gyerekek, óvoda kellett, iskola, ott meg semmi nem volt. A feleségem győri, így kerültünk ide.

Azt a pillanatot hozzuk még vissza, amikor levéllel a kezében felment a színpadra.

Volt bennem némi izgalom. Szóltam is az egyik kisportolt kollégámnak, hogy ha ne adj’isten, valaki nekem akarna jönni, védjen meg. Hatvanéves voltam, az öregség szélén álltam. Kértem, hogy üljön az első sorba. Én ott olyan dolgokat mondtam el, amibe belefért az atrocitás. De nem történt semmi. Tapsoltak a végén. Csak aztán a szakmából többen is verbálisan agyonvertek. Amit én elmondtam, az ugyanis az egész szakmát érintette. Felkészületlenségről, piáról, alkalmatlanságról, sok mindenről beszéltem.

Majd ott állt a nagy semmiben.

Akkor már állásom volt. Még fel sem mondtam, de már temetőgondnok voltam.

Arra mindig szükség van.

Dehogy van! Mennyi elhagyott temetőnek nincs gondnoka! Megkértem egy ismerősömet, amikor Kékkútról ide akartunk költözni Győrbe, hogy segítsen lakást szerezni. Felajánlották ezt a lehetőséget. Szolgálati ház, de a temetőt gondozni kell. Két és fél hektár. Nem kis terület. Tíz éve csinálom.

Meglehetősen közeli viszonyban lehet a halállal.

Elég régóta.

Nem fél?

Mitől féljek? A halál nem a temetőben jár. A temetőben csak halottak vannak.

Jövedelmező állás ez így is. Halott mindig lesz.

Gogolnál. Az én temetőmben ez nem így van. Itt évente-kétévente van egy temetés. Elvitték a zsidókat Győrből. Negyvennégyben felrámolták őket a vagonokba, s ötezer emberből pár százan jöttek csak vissza. A nyolcszázötven gyerekből egy se. Nem volt, aki újra benépesítse Győrszigetet.

Bizarr a kérdés, mégis felteszem. Hogy érzi magát a temetőben?

Sokan irigyelnek. Biztosan azt hiszik, itt baromi jól lehet keresni. De talán inkább azért, hogy képes voltam egy másik történetet kezdeni, a régiből kilépni. Az már csak hab a tortán, hogy itt, ugye, csend, béke, nyugalom van. Felemelő foglalkozás ez. Állandóan a múltban járhatok. A gyerekeink is a temetőben nőnek fel. Kétéves a legkisebb, tizenkettő és tizenhárom évesek a nagyok. Van sok-sok polgárom. A föld alatt. Sírokat ápolok, sövényeket nyírok. Vendégeket nem nagyon hívok. Van persze más munkám is. Egy rádió hangja vagyok. Nagy ritkán felmegyek szinkronizálni Pestre. Tavaly forgattam egy filmet Cop Mortem címmel. Zsarukról szól és bűnözőkről. Nincs benne sem művészkedés, sem álmodozás. Egy kaszkadőrszakember rendezte, ami ebből a szempontból jó. Remélem, a többi része is jó lett.

A hetvenes-nyolcvanas években több filmben játszott.

Egyik rosszabb volt, mint a másik. A Mephistóban két mondatom volt. Az Oscar-díjas lett. Nem általam. De tök mindegy, ki hány filmet forgatott. Hányra emlékezünk belőle? Egyre, kettőre? Ki tudja, hogy én voltam Steimecz kapitány Mamcserov Frigyes filmjében, az S. kapitányban? Nem került be a Pantheonba, de még a Google-ban sem lehet megtalálni. Mintha meg se történt volna. Pedig ő rendezte a Mici néni két életét is. Manyika és Téni bácsi, Kiss Manyi és Páger Antal! De jó volt!

Mégis tud magáról a szakma.

Elég nagy a pofám.

Nemcsak azért. Kiváló színész. Verset is úgy mond, olyan élvezetesen, mint nagyon kevesen. Sohonyai Attila felkavaró verseire például hol bukkant rá?

Ő talált meg engem, hogy az ő verseit nekem kell elmondanom. De már nincs kedvem verset mondani. Abba bele kell mélyedni. Foglalkozni kell vele. Meg kell rágni, emészteni. Át kell engedni magán az embernek, és nem egyszer, nem kétszer, százszor! Abban fel kell fedezni minden szót, minden betűt. A vers sokkal nehezebb műfaj, mint a színdarab. Ahhoz idő kell, csak úgy tud megszületni bennem.

Nincs is olyan színdarab, amely még annyira izgatja, hogy…

… visszamenjek játszani? Amit kilenc éve elmondtam, az ma is érvényes. Nem megyek bele újra ugyanabba a szituációba. Plusz nem is hinném, hogy bárki hívna, hiszen tudja, hogy a második napon megkapja tőlem ugyanazt a mondatot, amit már hallhatott tőlem. Védhetetlen a szakmám. Játszhatnék még színházban, mert nem a dirigálással van bajom, hanem a minőséggel. Azzal, ahogy az egész összeáll. Ez olyan üzem, amelyben valaki szeret részt venni, másvalaki csak egy darabig bírja, és kiszáll belőle. Na, ez vagyok én! Nem a színpadon akarok meghalni, mint a kollégáim kilencven százaléka. Álmaikban ők ugyanis ezt látják. Összemegy a függöny, kés a mellbe, golyó a fejbe, zúgó tapsvihar, és nem kelnek fel többé. Nekem ez nem kell.

Tehát jól van.

Megmutatták ezt az épületet, ebben ezt a kis termet, mondtam, csináljunk színházat. Így született meg a Menház Színpad. Szeretem. De játszani itt sem fogok. Igen, jól vagyok. Nem kell részt vennem ízléstelen előadásokban. Nem kell életre szólóan összevesznem senkivel. Ezt is abbahagyhatnám már a jövő héten, mert annyi alkalmatlan emberrel kell kapcsolatban lennem. Vannak helyek, ahol egyheti hívogatás után veszik fel a telefont. Mások csak ígérgetnek. Három Kossuth-díjas vert már át. Többet nem hívom őket. Kiábrándító történeteim vannak az elmúlt negyven évből, de ebből a másfélből is, amióta igazgatóvá neveztem ki magam. A szakma is tud róluk, csak lenyeli. Ezért is hagytam abba. Nem mindenki szerelmes ebbe a hivatásba, aki azt állítja. Tudom. Ott éltem köztük. A tapsért még a nyomort is elviselik. Ott állnak az éhhalál szélén, de csinálják. Minek? Az én kis személyes történetemmel ehhez képest nem is érdemes foglalkozni. Ami igazán foglalkoztat, azzal meg az a bajom, hogy nem tudok tenni ellene. Látta Leonardo DiCaprio Özönvíz előtt című dokumentumfilmjét a Föld megmentéséről? Másfél óra. Zokogtam a végén. Kötelező lenne mindenkinek. Az, amiről eddig beszéltünk, nulla. Sokkal nagyobb probléma, hogy hol tart a világ, hiszen akarattal elpusztítja önmagát, és akkor mi lesz majd a gyerekeimmel? A gyerekeinkkel? Az emberek is irtják egymást. A pokol elkezdődött, pontosabban folytatódik, csak nagyobb a lendület, a fűrész és a fegyver. Probléma, hogy egy rendező részegen dolgozik? Kit érdekel? Engem már nem. A színpadon, ezen a nagyon, itt is van süllyedő. Az „ügyelő” bármikor megnyomhatja a gombot, és minden szépen megy a levesbe, színház, mozi, könyv, fák, virágok, fény.