Füstölög az Öreg, máma már úgysem lesz jobb a világ

Az este jó, az este a nap legjobb szaka. Ez jár a fejében, a pitvarban üldögélve, miközben megtömi aznapi utolsó pipáját. Már ez sem szelel úgy, mint rég, de hát nem csapja el, az unoka hozta a városból, ott meg mit értenek a pipához... Meg amúgy is – új pipát erre a kis időre?

Komótosan gyújt rá, mert az fontos. A rágyújtás mindig fontos, a mozdulat, bal kezében a gyufaskatulyát tartja, elgémberedett ujjaival előhalász belőle egy szálat, és ahogy egy alig hallható sercintéssel tüzet varázsol, az már szertartás. Kapott ám öngyújtót is a pipához, de hát ki hallott már olyat, öngyújtóról csibukolni? Míg kialszik a gyufa lángja, Pistára gondol, a katonacimborára, akivel együtt verekedték végig a frontot, aztán valahol a Donnál kilőtték mellőle, egy szál gyufa végett. Harmadik órája hasaltak akkor előőrsben a fagyott földön, Pista meg pödört magának egy cigit, és rágyújtott. A lobbanásra szinte azonnal eldördült odaátról a fegyver, és a legény átlőtt koponyával bukott mellé. Csak egy sercintés és egy dörrenés volt, aztán reggelig síri csend.

Eh, a fene egye meg, itt van már – fogja magán szorosabbra a kabátot, mert megcsapja a hideg fuvallat, sőt a térdébe is belenyilall, de jól megszívja a pipát, és arra gondol, hogy azért nincs az az ősz meg tél, ami kifogna rajta. Mert orvosnál nem volt, mióta az asszony itthagyta, annak meg már vagy tizenöt éve. Ott egye meg a rosseb a kuruzslóját, az asszonyt is az tette a sírba, hogy a sok gyógyszert szedte. Pedig egy kupica szilvapálinka minden reggel többet tesz, mint bármilyen orvosság. De hát aszszonynak beszélhet az ember.

Erről a legényke jut eszébe, aki itt nőtt fel, míg a szülők a városban húzták az igát, hogy összejöjjön egy lakás ára. Hej, mennyi csúzlit csinált neki! Minden héten újat. Aztán csak nevetett jókat , ha betört egy-egy ablak, lesántult egy-egy jószág. „Úgy jó a gyerek, ha rossz!” – vetette ellen a gazoknak, akik unokája megzabolázását követelték minden áron. No, megzabolázta már azt a menyecske! Igaz, szemrevaló kis portéka, de a szája, az soha be nem áll. Az ilyennel ügyelni kell, szólt is a gyereknek, de az csak leintette, hogy „ugyan már, papa, úgyis csak azt hallom meg, amit akarok!”

Közben besötétedik, már csak a távoli erdő fáinak sziluettje emelkedik a látóhatár fölé. Villanyt kell gyújtani, bár gyerek még az idő, aztán be kell durrantani a kályhába, mellé telepedni és olvasni. Jó könyveket, melyeket gyerekkora óta nyű folyamatosan; a Toldit meg a Rab Rábit, esetleg az Egri csillagokat. Azok legalább nem hazudnak, mint a rádió... A tévét meg be sem kapcsolja, mióta egyenesben közvetítik a háborút. Mit nézzen rajta? Látott ő olyat élőben, örül, hogy megúszta. Acsarkodnak az olajon, mint a veszettek, pedig ha tudnák, hogy minden olaj elfogy egyszer, és akkor majd lehet, hogy megáll az élet. Egy fenét áll meg! Az apja még ökrös meg lovas szekérrel elment akárhová, hát miért ne járhatna úgy a jövő nemzedéke is!

Hja, ló meg ökör... Ahhoz még érteni kellett, az elvárta, hogy szeresse az ember. Megbecsülje, gondoskodjék róla. Volt az apjának is vagy hét ökre, lehet, hogy nyolc is. Meg lova, két jó járású muraközi. Hogy azokat is a ruszkik ették-e meg, vagy államosították őket, már nem emlékszik. De igen jó járású két ló volt.

Aztán volt föld is, süllyedne el a sok botcsinálta gazda alatt, akik ma már mind farmerek, de nem tudják megkülönböztetni a búzát a rozstól. Azt mondják, Európába mennek? Azokkal a szövetkezet alatt agyonműtrágyázott földekkel? Az elvadult gyümölcsösökkel, elgazosodott kaszálókkal, legelőkkel? A pénzt lesni, azt igen! De rendes paraszt nem áll ebbe a bandába – már ha van még rendes paraszt a kerek világon egyáltalán.

Aludni kell menni – dönti el végül, mert a nagy töprengésbe estére mindig belefárad, meg a pipa sem szelel már rendesen. Máma már úgysem lesz jobb a világ – dörmögi bele az alkonyatba, és elhatározza, hogy álmában jobb helyeken jár majd. Meglehet, Pistával is találkozik a Nagy Égi Pipatóriumban...