Törékeny lelkű tinik az összeomlás szélén

Amikor a Jupiter holdját levetítették a cannes-i filmfesztiválon a legtöbb külföldi kritika Rév Marcell operatőri munkáját dicsérte. Jó előjele volt mindez annak, ami ezután történt: Mundruczó Kornél rendezőnek azóta sem jött össze a külföldi áttörés, míg Rév Marcell válogathat a szuper hollywoodi munkák között. Sam Levinson rendezővel még az Assassination Nation forgatásán csiszolódtak össze, és bár az a film anyagilag nem volt túl jövedelmező, a kritikák dicsérték. Amikor Levinson lehetőséget kapott az HBO-tól, hogy elkészítse egy izraeli tévésorozat, az Eufória amerikai változatát, nemcsak azt döntötte el, hogy az alapanyagot nagyon szabadosan kezeli, és teljesen a saját képére formálja azt – Levinson maga is sokáig drogfüggő volt, így jó néhány személyes élményét beépítette a sztoriba –, hanem azt is, hogy Rév Marcellel együtt egy tévésorozattól szokatlanul intenzív látványvilágot alkotnak meg hozzá. A kameramozgások intenzívek, a színek harsányak, mégis a sötétség dominál, a vágás sokszor merész, a dramaturgia kísérletező és játékos és a mondanivaló is jócskán túlmutat a gimis szerelmek és csalódások témakörén. Az Eufória egyetlen hibája, hogy az elején túl intenzíven törekszik arra, hogy berántson, és ezt minél explicitebb jelenetekkel kívánja megtenni, de ahogy átveszik a széria felett az uralmat a karakterei, onnantól minden a helyére kerül.

A korábban leginkább Disney

Channel sorozatokból ismert Zen­daya remek a drogfüggő, bizonytalan Rue szerepében, aki egyszerre résztvevője a történetnek, és a szenvedélybetegsége miatt egy kívülálló szemszögéből is tekint rá, így a lehető legjobb választás arra, hogy ő legyen a sztori narrátora. Az ő szemén keresztül ismerjük meg a gimis sorozatok archetipikus szereplőinek egész sorát, de az alkotók szerencsére elég ügyesek ahhoz, hogy ki tudják forgatni a sztereotípiákat, hogy képesek legyünk meglátni, mi az, ami mögöttük van. Az Eufória ráadásul nem egy drogos sorozat: itt a drogfogyasztás egyszerűen csak létezik, a szereplők mindennapjainak része, de nem minden erről szól. Egy szüleik által magára hagyott, az internetnek köszönhetően mindenre rálátó, de a túl sok információt feldolgozni képtelen, ezért a nagy zűrzavarban elvesző, borzasztóan szeretetéhes, de a szeretetét sokszor kimutatni képtelen generáció gyönyörűen megrajzolt, egyedi portréját kapjuk, méghozzá eszméletlenül látványos, egyáltalán nem visszafogott, szó szerint az arcunkba mászó tálalásban, ahol még az is belefér, hogy a záró, nyolcadik részt egy musicalbetéttel fejezzék be. Elképzelésem sincs, hogyan lehet mindezt folytatni, pedig a döntés már megszületett: az HBO felkérte Levinsont a folytatásra. Az erős karakterek és a szuper színészek – élükön a Jules-t alakító, amúgy transznemű Hunter Schaferrel – mindenesetre adottak hozzá, szóval lesz mire építkezni.