SOROZATDARÁLÓ: Nyomokban Stephen Kinget tartalmaz

Pusztán annak felsorolásával meg tudnám tölteni a teljes cikket, hogy az utóbbi egy-két évben hány King-írásból készítettek vagy készítenek elő tévésorozatot vagy mozifilmes adaptációt, ezek azonban mind King valamelyik ismert novelláján vagy regényén alapulnak. Ezzel szemben a J. J. Abrams (Lost – Eltűntek és persze Star Wars/Star Trek) műhelyében készült, tízrészes Hulu-sorozat, a Castle Rock csupán inspirációt merített King műveiből, és kölcsönvette a mester egyik legismertebb, fiktív városát, hogy elmerüljön annak világában, valamint továbbgondolja. Bár bőven kapunk konkrét utalásokat jó néhány klasszikus történetre (Cujo, A holtsáv, A remény rabjai, Ragyogás…), és a szereposztók még azt is meghúzták, hogy ismert King-ikonokat (Sissy Spacek – Carrie, Bill Skarsgård – Az…) szerződtettek, mégsem emiatt lesz a Castle Rock Stephen King-es élmény, hanem azért, mert az alkotói az író legjellemzőbb témáit (elátkozott kisváros, vallási fanatizmus, természetfeletti erő stb.) használják és variálják, méghozzá egész ügyesen. 

A Castle Rock főhőse Henry Deaver (André Holland) ügyvéd, akit egy, a Shawshank börtönben talált, az igazgató által évekig egy ketrecben fogva tartott, és csak az ügyvéd nevét kimondani hajlandó férfihez hívják, és ez a találkozás, valamint a visszatérése gyerekkora városába bizarr láncreakciót, és tragédiák sorozatát indítja el. A Castle Rocknak két idegesítő hibája van. Az egyik a meglehetősen szürke és jellegtelen képi világa, a másik pedig az, hogy egyszerűen túl lassan indul be. A pilot még tökéletes arra, hogy berántson, de aztán négy-öt részen keresztül folyik a lassú altatás, hogy aztán a hetedik epizódban olyan pofont kapjunk, amire egyáltalán nem számítottunk a korábbiak tükrében. A demens állapot ilyen fantáziadús és kreatív bemutatásával még soha, sehol nem találkozhattunk korábban, és úgy tűnik ez a rendhagyó epizód kellett ahhoz, hogy a Castle Rock alkotói igazán felpörögjenek. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a hetedik résztől kezdve egy új showrunner vette volna át az irányítást, mert hirtelen a sorozatnak tökei nőnek, és olyan merész narratív megoldásokkal kezd el bombázni részről részre minket, amit az első öt-hat rész alapján biztosan nem néztem volna ki belőle. A J. J. Abrams munkáira jellemző rejtélydramaturgia itt is erősen jelen van, de sosem telepszik rá a sorozatra annyira, hogy ártson neki. A túlbonyolítástól (e cikk írásakor az utolsó részt még nem láthattam) remélhetőleg megvéd minket az, hogy a tizedik résszel itt tényleg véget ér a sztori, és a második évad – ami a kiemelkedő nézettség miatt immár biztosnak mondható – már egy teljesen más King-inspirálta történet lesz, vadonatúj szereplőkkel.

Tóth Csaba