A magnumbajusz mögött érző szív dobog

Ted Lasso először az NBC Sport rövid reklámjaiban bukkant fel, amelyekkel a sportcsatorna Amerikában szerette volna promózni az európai focit. Ezekben a szkeccsekben Lasso még egy arrogáns amerikaifoci-edző volt, aki szemernyit sem ért az itteni labdarúgáshoz, mégis azt gondolja, ő fedezte fel a focilabdát. Nos, Ted Lasso az Apple szériájában továbbra sem ért az európai focihoz, még a 10. rész végére sem tudja pontosan, mi az a lesszabály, a partjelzőt kéri meg, magyarázza el neki, a sorsdöntő meccs közben(!), folyton meglepődik azon, hogy döntetlent is játszhat egymással két csapat, és amerikaifocis formációban küldi fel a pályára a játékosait. Viszont az arroganciáját örökös optimizmussá nemesítették, ennek társa az a bárgyú vigyor, amely a sorozat szinte egészében ott ül Lasso arcán. Ez a kincstári optimizmus és a fülig mosoly olyan, mint Don Quijote és Sancho Panza kettőse. A hasonlat nem véletlen: Ted Lassót kinevezik az angol labdarúgó Premier League-ben szereplő AFC Richmond csapat edzőjének. A klub igazgató asszonyának ezzel azonban csak egy célja van: hogy az amerikaival a másodosztályba süllyessze a klubot, mert az együttes az egyetlen dolog, amit a friss exférje igazán szeret az életben. Így tulajdonképpen minden Lasso ellen van, szélmalomharcot vív a körülményekkel, a tulajdonossal, a játékosokkal és a helyi médiával. 

A sorozat érdekes állatorvosi ló, hiszen minden megvan benne, ami miatt nem szabadna működnie. Egy végtelenül naiv, már-már karikatúraszerű főhős, az unalomig ismert mellékszereplők (a gonosz főnök asszony, akiről kiderül, hogy mégis van szíve; nagyképű tehetség; a levitézlett, morcos veterán; a biodíszletnek induló, ám a végére az egyik legjobb karakterré érő cicababa), kiszámítható cselekmény (a rutinos sorozatnézők szinte percre pontosan belőhetik a történéseket), az elcsépelt kulturális különbségekre kihegyezett helyzetkomikumok (tea tejjel, melyik oldalra nézzünk előbb, ha Angliában lelépünk a járdáról). Mégis működik, mert van benne még egy dolog – ami a mostani, futószalagon gyártott sorozatok legtöbbjéből hiányzik –, óriási szíve van! És ez a szív egyértelműen Jason Sudeikis (Förtelmes főnökök, Családi üzelmek), aki a címszereplőt alakítja. Meglepő választás, hiszen Sudeikis mindig a fanyar, cinikus humoráról volt ismert, mégis, mintha ráöntötték volna Ted Lasso szerepét.

Ez a bajszos, mindig vigyorgó pali, akinek a naivitása már-már a baleki magasságokat súrolja, egyre több mélységet kap (egy haldokló házasság, amelyet úgy próbál megmenteni, hogy több mint 4000 km-re utazik a feleségétől és a fiától), és az első részekben még karikatúraszerű figura egyre emberibb és esendőbb lesz. Drámája ellenére a boldogságba és az optimizmusba vetetett hite lassacskán a körülötte élőket is átformálja.

A másik főszereplő a fiktív AFC Richmond igazgató asszonyát, Rebeca Weltont alakító Hannah Waddingham. Az ő visszafogott és kimért karaktere összhangban van Ted Lasso bohókás nyüzsgésével. Waddingham remekül árnyalja a karakterét, érzékeny megformálásában először gyűlöljük a Lasso sikere ellen áskálódó igazgató szerepében, idővel aztán, ahogy ő is egyre jobban Lasso hatása alá kerül, megjelennek az első repedések a kimért álcáján, mi pedig azon kapjuk magunkat, hogy mégis kedveljük a karakterét.

Jason Sudeikisnek több emlékezetes pillanata is van a sorozatban. De kettő igazán kiemelkedik a játékidőből: az egyik a monológja dartsozás közben, amikor a Walt Whitmantől származó „Légy kíváncsi, ne ítélkező” idézetére reflektál. A másik pedig, amikor egy sportriporter kérdésére elmondja, hogy ő nem a pályán aratott győzelmekben méri a sikert, hanem abban, hogy a játékosai a pályán és azon kívül is a legjobbat nyújtsák. És ahogy mondja: „Ez nem mindig könnyű, de felnőni sem az, ha nem hisz senki az emberben.” Ez a két szemlélet vonul végig a sorozat 10 részén. Egy magnumbajszos, reggelente sütit sütő, a bubis ásványvizet meginni képtelen és naiv fociedző kellett ahhoz, hogy 2020-ban, amikor az emberiség a történetének egyik legmélyebb gödrében van, megértsük, hogy a rosszat ugyan cinizmussal könnyebb elviselni, de ha igazán boldogok akarunk lenni az életben, ahhoz nyitottság, türelem és végtelen optimizmus kell.