Film a filmben

Igaz, sok esetben csak puszta díszítésként, üres technikai játékként funkcionál, eltekintve olyan filmes mesterek munkáitól, mint Tarantino (Kill Bill c. filmjében), Michael Mann (Közellenségek), Tim Burton (Charlie és a csokigyár) és mások. De a sorba új filmjével teljesen megérdemelten illeszkedik J. J. Abrams is.

Különben is, a Super 8 esetében olyan alkotásról van szó, mely minden tekintetben komolyan veszi nézőjét. Miközben finoman elmozdítja a katasztrófa-sci-fi erős műfaji kötöttségeit, addig hús-vér karaktereket bír teremteni, akikért tényleg érdemes izgulni.

Abrams már korábbi filmjeiben is bizonyította, hogy a filmnyelvi eszközöket képes kreatívan használni, mondjuk, a hatás és a dramaturgia szolgálatába állítani. Gondoljunk csak a Mission: Impossible 3. első jelenetének „flesh forward”-jára (jövőbeli, még meg nem történt események előrevetítése), amelyben a Tom Cruise által alakított ügynök feleségét a szeme láttára lövik főbe. A film további menete ennek előzményeit meséli el, de az a tudat, hogy a tragédia elkerülhetetlen, drámai többletet kölcsönöz a történetnek. Aztán minderről kiderül, hogy elterelés... Ehhez hasonló megoldást láthatunk a Super 8-ban is, csak itt a műfaji elváráskészlet szintjén végrehajtva.

Gyerekek csoportja zombifilmet forgat, s az egyik éjszaka tanúi lesznek egy vonatbalesetnek, ők is alig ússzák meg, sőt, a super 8-as kamerájuk véletlenül rögzíti a vonat roncsai közül elmenekülő idegent. Aztán a kisvárosban kezdetét veszik a fura történések: vannak itt eltűnő villanykábelek, háztartási gépek és emberek (más-más okból, természetesen), megvaduló kutyák, értetlenkedő sheriff (naná, hogy kinyiffan), hidegháborús paranoia és halál (nem túl sok). J. J. Abrams rendező mindezt lassú tempóban vezeti fel, de képileg is remekül visszahozza a ’70-es évek Amerikáját, legalábbis azt, amelyet az olyan nagy elődök munkáiból vélünk ismerni, mint Steven Spielberg. Az E. T. – A földönkívüli a rögtön adódó párhuzam, de ami a film idegenértelmezését s az említett komótos dramaturgiát illeti, elsősorban a Harmadik típusú találkozásokra kell gondolnunk. Ugyanis a Super 8 eljátszik azzal a lehetőséggel – vigyázat, spoiler következik –, hogy inváziós sci-fi(-horror)t nézünk, s ezt a várakozást a film utolsó negyedéig sikerül is fenntartani. Aztán kiderül, hogy a lény vérengzése az emberi önzés, empátiahiány és a beteges gyanakvás következménye, tehát a monstrum így nem is az említett Spielberg-film végjátékában felállított képlethez igazodik, hanem inkább a zseniális District 9 gettóban tengődő kirekesztettjeinek/idegenjeinek világához (a szubjektív kamera ebben a filmben is alapvető szerepet kap). Bár rovarszerű felépítésével erősen idézi az ’50-es, ’60-as évek B-filmes hagyományát is, és az ezt előhívó hidegháborús amerikai miliőt.

Ahogy arra fentebb utaltam, a filmbéli film/kamera sem üres önreflexiókra ad alkalmat csupán: a képrögzítés több jelentéssel is telítődik. A történet keretét adó zombifilmforgatás (super 8-fesztiválra készül a mű) alkalmat ad fikció és valóság korántsem problémátlan voltának tematizálására, ami persze minden történetszálon tökéletesen igazolódik. Gondoljunk csak arra, hogy maga a forgatás az, ami a gyerekeket olyan események láncolatába sodorja, amely különben nem képezi az elfogadott realitás részét. Filmjükhöz kapóra jönnek a tervezhetetlen események, a gyerek-rendező ezeket hívja produkciós értéknek, ami itt lényegében a fikció behatolását jelenti a valóságba. A terminus persze (mozi)nézői alakzat is, hiszen a filmmel (és a művészettel) való találkozás is olyan hozzáadott érték, amely más színben tünteti fel a néző valóságát.

A kamera az emlékezés médiumaként is szerepel, hiszen az édesanyját elveszített főhősünk gyászmunkáját és szerelmének kibontakozását segíti elő. Ezt láthatjuk a film egyik legszebb, legemlékezetesebb jelenetében is: a szerelmesek a pergő, világító vetítőgép és a vászon közt nyílnak meg egymásnak először, miközben anyát és fiát megörökítő felvételeket néznek. Mindezt hol a vetítőgép, hol a vászon perspektívájából látjuk, a zsánerfilmeknél szokatlan módon hosszú, statikus kamerás beállításokkal elmesélve. Aztán a kamera az eltitkolt, bűnös dolgok leleplezője is, ami nem utolsósorban a jelenkori néző nosztalgiáját hívja elő a hatalom és a társadalmi nyilvánosság kapcsolatának tekintetében: egy olyan korszak iránt tehát, melyben még pislákolt némi esély arra, hogy az újabb médiumok ez egyén szabadságának szószólói legyenek. Több mint érdekes, hogy maga a super 8 „története” a híres-hírhedt snuff-filmekhez kötődik, amelyek megint csak a civilizatórikus berendezkedés által szublimált sötét titkoknak adtak (a ’60-as, ’70-es évek fordulóján) igencsak arcba vágó képet (a témához lásd Alejandro Amenábar Halálos tézis és Joel Schumacher 8 mm c. filmjét).

A Super 8 korántsem hibátlan film. A hiányosságok, melyek csekélyek az erényekhez képest, érdekes módon éppen a műfaji megoldások területéről származnak. A végig remekül adagolt izgalom nem csúcsosodik igazi ütközetekben (bár, ki tudja, nem a manipulált zsánerszabályok miatt van-e ez a hiányérzet), s a befejezés is kissé összecsapott. De vigyázat: ne tessék rögtön kiugrani a székekből a vége főcím első betűit látván: a film forog tovább...
Vida Gergely