Fényesre csiszolt kristály

 

Egyetlen perc az övé. Az X&Y utolsó perce. Váratlanul jelenik meg a színen, senki nem számol vele. Hatáselemnek kitűnő, záróakkordként megmosolyogtató. Idézőjelbe rak sok mindent, sőt az is lehet, hogy az egész előadást. Mintha azt jelezné: nem lehet mindent halálosan komolyan venni. Így is igaz lehet, amit láttunk, meg másképpen is. Hogy ki mit vesz magára belőle, az egyedül rá tartozik. Fehér térben futurista világ. Ez most nem a freudi szoba vörös kanapéval, és nem is a testi-lelki karambolok hideg tere vagy az érzéki vágyak ringje. Férfi és nő itt egy fehér hálórendszerben találkozik. De lehet ez maga a paradicsom is, a bibliai édenkert, ahol majd Lucifer is megjelenik. A fehér háló – mint egy látványos képzőművészeti installáció – átfogja az egész teret, kitölti a színpadot. Ereje van. Vonzása és taszítása. Pulzál. Beszippant. Elenged. Kilök magából. Fel is repít olykor. Aztán megint elkap. Bekebelez. Elrejt. Kitakar. Megmutat. Olyan, mint egy hatalmas érrendszer. Vagy az idegek hálója. Vagy mintha egy óriási pók szőtte volna, hogy kiszemelt áldozatait oda csalja. X és Y az érzelmek hálójában vergődik. Kíváncsian közelednek egymáshoz. Apró jeleket küldenek a másik felé. Ismerkednek. Figyelik egymást. Kijelölik saját territóriumukat. Határokat húznak, amelyeket aztán eltörölnek. Animális lények. Emberek. Lógnak, himbálóznak, csüngenek. Egymásba kapaszkodnak. Összegabalyodnak. Lebegnek. Egyensúlyoznak. Megtalálják és elveszítik egymást. Együtt vannak, majd elszakadnak. Összetartoznak és szakítanak. Háló az ágyuk, háló a börtönük, háló az életterük. Egyszer foglyok, máskor szabadok. Egymás rabjai, egymás kiszabadítói. Ádám és Éva. Rómeó és Júlia. Trisztán és Izolda. Ősi szerelmek, legendás kapcsolatok, mai viszonyok. Két test, két érzés, két világ. Férfi és nő az élet különböző szakaszaiban. Érintetlenségük legszebb pillanataiban. Tomboló vágyaik igéző sűrűjében. Heves szerelmük égető tüzében. Mit kér a test és mire vár a szív? Mi kell ma, és mi marad holnapra? Milyen a világ, amely körbevesz bennünket, mit kínál és mennyit kér azért, amit adott? Frenák Pál kérdések tucatját zúdítja ránk. Férfi és nő kapcsolatát nem egész egy órán át. Magatartásformákat, lelki rezdüléseket, viszonyulásokat. Egyszerű és mégis nagyszerű ötlet a színpadon átívelő hálórendszer. Látványos díszlet. Megismerése – a táncos számára – nem kis feladat. Tudnia, éreznie kell, mit enged, mire képes, mennyit bír el. Holoda Péter és Marie-Julie Debeaulieu olyan természetességgel mozognak rajta, benne, alulról belekapaszkodva, mintha egész idő alatt a színpadon táncolnának. Nem nyúlnak és nem lépnek mellé, erejüket jól osztják be, fizikai teljesítményük nem fedi el a koreográfia legapróbb elemeit sem. Táncuk olyan, mintha úsznának, repülnének, vagy ősi fák lombjai között magabiztosan közlekednének. Energiájuk kiapadhatatlan. Dinamikájuk káprázatos. Frenák Pál koreográfiája nemegyszer azt a hatást kelti, mintha ugyanúgy szőné a motívumokat, ugyanazzal a mértani pontossággal, mint pók a hálóját. Mesterien variál. Két alkalommal ő maga is megjelenik a színen. Egy helyben állva, pontosan átgondolt mozdulatokkal mondja el az előadás mottóját, Nemes Z. Márió sorát: „Az emberi szív szomorú, a test boríték.” Van ebben nosztalgia, visszaemlékezés, a megélt kapcsolatok esszenciája, a múlt halk elsiratása, mindaz, ami az évek során érzelmileg hatott rá, megérintette, felkavarta. Parabryo zenéje és Marton János fényei sokat hozzátesznek az előadás hangulatához, a koreográfus két asszisztense, jeles táncosa, Nelson Reguera és Jantner Emese pedig a szereplők mozgássorozatához adtak ötleteket. Precízen felépített, fényesre csiszolt kristály az X&Y. Erős érzelmi töltetével jól illeszkedik Frenák Pál alkotásainak sorába.