Fényekkel szerette az éjszakát

Marion Cotillard tökéletes PiafVeleszületett nyersesség, gyermekkorban felszedett dac, prostik környezetében magába szívott gátlástalanság: ezek voltak szellemi-lelki mankói, amelyekre mindvégig támaszkodott, hogy önpusztító vaksággal, de fáradhatatlanul és megingathatatlanul taposhassa az utat. Ezek voltak erőforrásai, hogy ki ne térjen a kiemelkedéshez vezető irányból, mely kiméretett rá. Az ösztönök, a szenvedélyek, a túlcsordult érzelmek örvényéből született meg az a tántoríthatatlan, törékeny lény: aki vad, ordító dallammal, agyonrágott recsegő hangokkal üvöltötte ki méregfájdalmát, ahogy az egy epizód erejéig felbukkanó Marlene Dietrich említi a filmben: Párizs lelkét. Nem akart ő ebből a nyersességből nyesegetni: hiába igyekezett neki finomkodó énektanár zongorakíséret mellett – test- és kéztartást korrigálva – szolfézst, intonációt és hasonlókat tanítani. Hiába akarták nemesebb irányba visszafogni az utcán felszedett kiejtését, nem engedett a naturalisztikusan – mai szakkifejezéssel élve: metakommunikációval is – megszólaló vad-póriasságból. Kitört, otthagyta a próbatermet, és soha nem énekelt másutt, csak a pódiumon. Ilyennek is mutatja Olivier Dahan opusa az önmagára, az önmaga hangjára, saját stílusára lelt fiatal Edith Piafot.

Ilyennek is, és sok mindenben másnak, árnyaltabbnak láthatja a síró sanzon fényéből mit sem veszített csillagát a francia rendező mozija, mint amilyennek filmes tudatunkban rögzült az ilyen-olyan produkciókkal eddig kialakított Piaf-sztereotípia. Az idei Berlinale is ezért volt hangos Dahan munkájától, mert másként zengte be a fesztivált a piafi síró romantika, nem azzal a sablonnal, mint ahogy azt megismertük az eddigi zenés, szabályos életrajzfilmek ismert dalokkal felvázolt ívéből. Részint monstre produkció a Piaf (La Môme), olyan filmépítkezéssel, mint ahogy a már említett mozik kezelik az illúziót. Nagyszabású, megelevenítő hatást keltő képalkotással és környezetrendezéssel. Részint hatásmechanizmusát nem a Piaf-dalok időrendbeli idézésére alapozza – bár vitathatatlan, hogy a film akkor vesz minduntalan lendületet, amikor egy-egy sanzonrészletet, aláfestésként eredetiben, máskor a Piafot alakító, playbackelő Marion Cotillard szájához igazítva új hangzásban lejátssza. Sőt, van ennek a mozinak egy olyan (nagyon-nagyon erős, illuzionisztikus) epizódja is, ez a 140 perc leginkább lúdbőröztető zenei futama, amikor a kezdő énekesnő először áll nagyszínpadon, zenei kíséret mellett, hűvös sötét háttérrel felerősített vakító reflektorfényben elegáns közönség előtt: sajátos gesztikulációjával, kéztartásával énekli borzongató életképét, s közben egy szolid-szelíd simogató klasszikuszenei-részlet hallható. Olyan ez a jelenet, mint egy freskó: hűvös, hideg, hittel átitatottan bizakodó. Felejthetetlen. Az ilyen jelenetekért kell ezt a filmet moziban és nem dvd-n nézni először.

Igaz, az eleje tömör nyomor. Párizs zúzógyomra, bizony mondom, mintha a Parfüm: Egy gyilkos története utómunkálataiból kimaradt nyersanyagot dolgozták volna fel újra. A nyomasztó szegénység legborúsabb oldalát villantják fel azok a körülmények, ahogy az utcán kolduló bárénekesnő anya és az alkoholista vándorcirkuszos apa „szárnyai alatt” a kicsi Edith gyerekeskedik, majd nagyanyja kuplerájában egy „önjelölt anya” gyámkodását élvezve felcseperedik, átmeneti vaksággal küszködve. Később azokat a küzdelmeket, amikor az utcára kerül, és nyilvános énekléssel keresi a betevőjét, majd jó étvággyal falatozva egy bárban könyörtelenül szembefordul a semmiből hirtelen felbukkant szülőanyjával, az olasz neorealizmus köde folyja be. Ezeken a pontokon – amikor még nem vagyunk képben, csak a kegyetlen gyerekkor nyűgének súlya alatt roskadozunk – kínlódunk a filmtől. Mert sok, amit kapunk egyszerre. Annyi a váratlan vágás, olyan gyors az idősík-váltakoztatás, hogy remélni se merjük, ebből élvezhető mozi lesz, lesújtó élménnyel. Csak az ellenkezés, a hitetlenkedés zsong-bong bennünk ott legbelül, ám idővel kezdjük megérteni, mitől lett „Párizs lelke” ez a „vergődő kis szürke veréb”. Aki mindenkit elveszít: prosti nevelőanyját, testvérként hozzánőtt barátnőjét, aki az utcai éneklésben támogatja, majd felfedezőjét, egy párizsi kabarétulajdonos igazgatóját, Louis Leplée-t. Olivier Dahan produkciója – amely a lerobbant Piaf alkoholos, drogos, mámoros visszaemlékezéseiből építkezik – az érzelmek (főleg a negatív emóciók, mert ezekből van több Piaf életében) kendőzetlen ábrázolása. Az a jelenetsor illusztrálja a legintenzívebb érzelmi töltetet, amelyben Piaf megtudja, hogy élete szerelmét, a bokszbajnok Marcel Cerdant repülőszerencsétlenség érte. A kétségbeesett énekesnő ajtószárnyakat nyitogatva követné, keresi a neki vásárolt ajándékot, a karórát, s szinte szárnyakat bontva repülne fel az égbe kedvese után. A nagy iram végén elér a pódiumig, kilép a közönség elé, s a beteljesületlen boldogság legsötétebb szakadékából még utoljára, mindent elfogadva elénekli a Nem, nem bánok semmit sem… című siratóját. Marion Cotillard felemelő Piaf-alteregójának köszönhetően ezen a ponton egy klasszikus Piaf-élményt nyújt a film. Mintha ott lennénk a fájdalmas ködben. Vagy itt lenne ő. Mintha élne. Mintha átélnénk, amiről szól a dal. Kár lenne kihagyni ennek az érzelmi katarzisnak a lehetőségét. Ez azoktól a fényektől izzik fel a film végére, amelyeket Edith Piaf leginkább szeretett az éjszakában.