Féltve őrzött lelki zónák

Oláh Csaba felvételeArról, hogy Kolovratnik Krisztián filmre termett, egyre több szó esik a szakmában. Külföldi produkciókba hívják, magyar filmesek keresik. Jó arc. Képlékeny arc. Izgató arc. Kíváncsivá teszi a nézőt. Van benne valami szokatlan, valami feltérképezhetetlen, valami megfoghatatlan. Vonzereje van. Rokonszenves arc, de egy adott ponton túl, ha a figura úgy kívánja, azt is el tudja hitetni, hogy veszélyes, bevehetetlen, vagy hogy ő maga a rontó veszedelem. Pályakezdése óta a Vígszínház tagja, de nem játszik minden este. Nem terhelik agyon. Nem minden rendezőnek ő az első számú kedvence. Legalább nem koptatják olyan eszelősen. Vagy nem alázzák meg a nagy semmivel. Nem szívják a vérét. Hagyják, hogy éljen és érjen. Néha persze nagyon is hagyják, hiszen ez ilyen pálya, itt a legkiszámíthatatlanabb a dolgok állása. Még egy átütő tehetség esetében is.

Volt egy film az idei filmszemlén. Bollók Csaba alkotása, a Miraq. Hazafelé utazik egy huszonéves fiatalember. Nehéz napja volt, látni az arcán. Egy véletlen folytán kiesik a száguldó vonatból. Túléli. Még csak össze sem törte magát. De kiesett az időből is. Magához tér, ám hiába töpreng, semmire sem emlékezik. Elindul a fák között, nem messze a sínektől, kérdezősködne, útbaigazításra lenne szüksége, tudni szeretné, hol van, merre induljon, hogy visszataláljon saját életébe, de ahogy megy, bolyong az úttalan utakon, belekeveredik egy titokzatos, kibogozhatatlan bűnténybe.

Ő játssza a fiatalembert. Ő bolyong a sűrűben, az átláthatatlan események sorában. Ő teszi rejtélyessé mindazt, amit a néző lát. Jó arc. Beszédes arc. Minden rezzenése tartalmat hordoz.

Most egy vízipólóst alakít Goda Krisztina készülő filmjében. Szabadság, szerelem a címe. 1956. Szovjet katonák Budapesten. Forradalom az utcán. Több ezer kilométerrel távolabb, a világ túlsó felén, forradalom a vízben. Melbourne. Szovjetekkel küzd a magyar vízilabdacsapat. Hálás szerep a színésznek: játszhat víz alatt és víz felett. Kolovratnik Krisztián a csapat egyik megbízható tagja. Úszni eddig is tudott. A vízbeli labdajátékokhoz két hónapig edzett. Olykor begörcsölt a vádlija, a combja. A színészete soha. Nem panaszkodott. Nem kérette magát. Tette, amit tennie kellett. Ott állt a sorban Csányi Sándor és Fenyő Iván mellett.

Elfoglalja magát akkor is, ha éppen nem próbál, nem forgat és szabad a napja, az estéje. Például zenét szerez. Komolyzenét. Szépet, „klasszikusat”. Erről sem beszél. Nem kürtöli tele a világot, hogy ezt is tudják róla. Pedig jelesül megy neki. Ámulatba ejtő magasságokba képes eljutni. Nem dalokat – zeneműveket komponál. Szívre és lélekre ható, érzelmekkel teli opusokat. Negyedéves főiskolásként egy vizsgaelőadás kedvéért Shakespeare-rel szövetkezett. Az ő zenéje kísérte a Sok hűhó...-t. Ez csapást vágott akkori életében. A nagy meglepetés azonban még hátravan, de nem várat sokáig magára.

A zenei indíttatás adott volt számára. Édesanyja szólamvezető a Magyar Állami Operaház énekkarában. Már gyerekként is bejárt hozzá. Odaadóan hallgatta. Fülében a fél repertoár. Evidens volt, hogy hangszert tanuljon. Négy évig hegedült, aztán átült a zongorához. Hat év zeneiskola, aztán jó ideig semmi. Évekkel később egy füstös lisszaboni kocsmában felkapja a fejét egy párizsi zongorista játékára. Lenyűgözve hallgatja. Olyan blues-skálákat kapott tőle, amelyekhez hasonlót azóta sem hallott. Zseniális futamokat. Beleborzong, ha eszébe jutnak. Az improvizálás összes gyönyörét ott érezte először.

Most készített egy fotóalbumot. Magánkiadásban. De úgy, hogy az egész az ő keze munkája. Nemcsak a benne szereplő fotók, hanem maga a könyv is. Címe nincs. Illetve csak annyi: Kolovratnik. Elvégre ez is ő, ez a huszonöt fekete-fehér. Városképek. Ősziek. Kora tavasziak. Ködösek, borongósak, vizesek, szomorkásak. Falak, sínek, utcai lépcsőfeljárók. Duna-part, kettős magány, hidek padok. Korlátok, hidak, aluljárók. Hangtalan léptek, elhalt suttogások, elvágott tekintetek. És kövek, kövek, kövek. Élők és élettelenek.

Nem zsánérképek – autonóm riport. Nem dokumentumok – képalkotások. Objektívre illő témája van bőven. Csak a színház nem szerepel köztük. A „kémkedés” nem az ő műfaja. A legintimebb pillanatokat, a próbák sokszor gyötrő perceit, óráit meghagyja a kollégáinak. Színészből van ő is, tudja, hol húzódnak a lelki zónák, a féltve őrzött érzelmi territóriumok határvonalai. Betolakodóból, hívatlan vendégből mindig van elég.

Ő más utakon jár.

Rejtett csapásokon.