Feltörte az ínyét a kavics

Daniela Kapitáňová története a szellemi fogyatékos, törpe növésű Samko Táleről, a komáromi utcák egykor jellegzetes alakjáról tizennégy nyelven, köztük japánul és arabul is olvasható már, Bíró Kriszta megformálásában pedig az Örkény Színházban kel életre. Magyar nyelvű hangoskönyvben – Farnbauer Péter hangmérnöki közreműködésével – először elevenedik meg a figura, hazai stúdióban, a Kultminor, Komárom városa és Nyitra megye kulturális osztálya támogatásával.

„Először akkor hallottam a könyvről, amikor itthoni megjelenése után bestseller lett – mondja Bandor Éva. – Aztán Benkő Géza készített belőle a 2000-es évek elején monodrámát, azt nem láttam, csak sokan ajánlották, beszéltek róla, hogy milyen jó. Samko Tálét látásból ismertem a városból. Mindenki Nokedlinek hívta. Férfi létére úgy nézett ki, mint egy fejletlen, nemtelen kisgyerek. Tolikocsival gyűjtötte a papírt. Ha felcseszték, vagy csúfolták, olyan dühös lett, hogy végigordibálta a várost. A regényt magyarra fordító Mészáros Tündét viszont személyesen ismerem. Tőle kaptam ajándékba a könyvet azzal, hogy ezt feltétlenül el kell olvasnom. Tetszett is nagyon. A humorával, a korrajzával, a különös figuráival azonnal megfogott. Mondtam is, hogy Jesszusom, ez annyira jó, hogy ebből hangoskönyvet kellene csinálni! Később a szerzővel is találkoztam, aki biztatott, hogy: – Igen, igen, jó lenne! – És akkor el is kezdtem foglalkozni az anyaggal. Gyűrtem, gyűrtem és gyűrtem.”

Minél mélyebbre ásta magát az anyagban, meséli a Jászai Mari-díjas színésznő, annál inkább úgy érezte, különös időutazásban van része. A városkép ugyan nem sokat változott Samko Tále óta, ami a múltat érdekessé teszi, az viszont a főhős alakja. A lénye, a gondolkodása, a meggyőződése bizonyos dolgokról. Ennek a hangbeli ábrázolása pedig nem könnyű.

„Előttem volt a szöveg, és folyamatosan rendeztem magam. Szívvellélekkel teljesen benne voltam, az agyammal viszont irányítanom kellett az érzelmeimet. Ez így dupla kihívás elé állított. Daniela fantasztikus ember, sokat beszélgettünk nála, a komáromi lakásában. Elemezgettük a szöveget. Én elég kritikus vagyok önmagammal szemben, de a megfelelési vágy is elég nagy bennem. Megörültem, amikor hallottam, hogy Bíró Kriszta kezében az anyag az Örkény Színházban, mert én is arra gondoltam, ezt nem is férfinak kellene felolvasnia, hanem nőnek, egy nemtelen lény hangján. Samko ugyanis megrekedt a gyermek- és a felnőttkor küszöbén. Daniela figyelmeztetett is, hogy: – Éva, neked érzéki hangod van, ezt el kell felejtened! – Töprengtem, mit tegyek, és találtam egy jónak tűnő megoldást. Kavicsot tettem a számba, a felső ínyemhez, azzal torzítottam el a hangomat. Igen, most először a saját magam rendezője voltam.”

Az első nap a stúdióban nem úgy alakult, ahogy elképzelte. „Volt, hogy oldalakon át hibátlanul olvastam, annyira felkapott, vitt, sodort a történet. Még Péter, a hangmérnök is megállt e fölött. – Éva, egy szuszra ilyen sokat! Ezt nagyon megeresztetted! – De nem sokkal utána, már döc, döc, döc… elvesztettem, ezért újra meg kellett találnom a régi hangot. Vissza kellett hallgatnom magamat, nehogy más hangszínnel, más frekvencián folytassam. Két hangoskönyv lebegett a lelki szemeim előtt. Mácsai Pál és Kulka János munkája. Mindkettőjük művészetét nagyon szeretem. Mácsai Örkény írásait mondta fel, Kulka az Utas és holdvilágot Szerb Antaltól. Mindketten tisztán, egyszerűen szólalnak meg a lemezen. Nagy iskola, amit mutatnak. Sokat tanultam tőlük.” Hogy mennyit bírt egyszerre felolvasni? „Három óránál többet nem tudtam dolgozni. Az is kimerítő volt. Ez más műfaj, mint a film vagy a színház. Végig egyedül voltam astúdióban. Az első 20-25 oldalon még bejelöltem bizonyos szavakat, mondatokat, jeleneteket. Aztán már nem. De bármennyire ismertem a történetet, voltak olyan fejezetek, amelyek után le kellett állnom. Kértem Pétert, hogy adjon egy kis időt, mert nevetnem kell. Például amikor a fuvarozó meghagyja a végrendeletében, hogyan temesse el a családja. De voltak olyan részek is, amelyeket halál komolyan kellett megszólaltatni, ahogy azt egy naiv, örökké megfelelni vágyó kisember mondja. És nem beszélhettem az elejétől a végéig bizarr, groteszk hangon. Az egy idő után idegesítő lett volna. Színészileg építkezni kellett. Hangban, hanglejtésben. Daniela hangjátékokat rendez Pozsonyban, a Szlovák Rádióban. Három kulcsmondatot adott a felolvasáshoz, mind a három hasznos tanács lett. Kitettem magam elé papíron a stúdióban, hogy mikor kell változtatnom a hangomon. Máshogy beszél Samko, ha sztorizik, és egészen máshogy, amikor a szerelemben úszik.”

A felolvasás egyébként sem áll távol Bandor Évától. Kislányát eleinte saját mesékkel szórakoztatta, később jöttek az írott történetek. A János vitézre ő maga is rácsodálkozott, hiszen remekmű. Most A koppányi aga testamentumánál tartanak. Ezek a sorozatos „önálló estek” a gyerekszobában zajlanak. Ladislav Fuks regényéhez, A hullaégetőhöz lenne még nagy kedve. Abból is szívesen létrehozna egy hangoskönyvet. Már nem ajánlgatja férfi kollégáinak, mint korábban tette. Ez a következő nagy vágya. Pedig már tudja: más egy színpadi szerep, amelyen minden alkalommal pontosíthat, árnyalhat, formálhat, és egészen más a hangoskönyv. Ha lemezen az anyag, azon már nem változtathat.

„Samko Tále történetével is úgy voltam, hogy amint becsuktam a könyvet, már kezdtem is volna elölről. Farnbauer Péter sokszor öntötte belém a reményt, hogy jó úton haladok. Bíztam benne, hiszen zenész. A hallása, a ritmusérzéke végig mérvadó volt számomra. Néha rá is néztem, mintha neki olvastam volna. Minden este hétkor kezdtünk el dolgozni. Mint a színpadon. Csak nem színházba, hanem stúdióba mentem. Kaviccsal a zsebemben.”