Feltámadtak a Macskák

A Madách Színház 1983. március 25-én mutatta be Andrew Lloyd Webber musicaljét, a Macskákat, amely T. S. Eliot Macskák könyve című versciklusának megzenésítéseként született, és közvetlenül a londoni ősbemutató után Magyarországon is debütált. Az elmúlt 30 évben a zenés darabot csaknem 1400 alkalommal játszották. Minden magyar színházi rekordot megdöntve eddig több mint 1,5 millió néző vásárolt jegyet az előadásra. Az eltelt három évtizedben sok szereposztást megélt a Macskák: a különböző szerepekben összesen 190 művésznek tapsolhatott a közönség.

De térjünk vissza az újonnan bemutatott darabhoz. Ha csupa jelzővel kellene illetni, akkor a lenyűgöző, látványos, szórakoztató mind megfelelne. És bár mindez igaz, sokkal több van mögötte. Szirtes Tamás rendező az elmúlt évtizedek minden tapasztalatát és profizmusát belepasszírozta a darabba. Az összehangolt színpadi mozgás nemcsak a tökéletességre való törekvés érzetét kelti a nézőben, hanem az illúzióval is remekül él: pár órára képes elhitetni, hogy valóban egy nagy macskaközösséget látunk, annak minden boldogságával és nehézségével együtt. Ugyanakkor mégis közel állnak a valósághoz: már-már emberi karakterek bontakoznak ki a szemünk előtt – tekintélyt parancsoló, megvetett és bohókás figurák. Emellett a Macskák a látványelemekkel sem takarékoskodik. Götz Béla díszlettervező varázslatos hangulatot teremt a színpadon az emberi méretekhez viszonyítva elnagyolt, de a macskákhoz nagyon is illő arányokkal: a hatalmas csillár és fotel, az óriáscilinder mind-mind olyan tárgyak, amelyektől elhisszük, hogy macskák futkároznak a színpadon. A látványhoz hozzátartozik a jelmeztervező, Kovács Yvett Alida munkája (Vágó Nelly, az előző tervező nyomdokaiba lépve), aki csodásan kivitelezett cicabundába bújtatta a szereplőket. Van hófehér macskalány, fekete fürtökkel és öltözékkel felruházott (felbundázott) rockerkandúr, pirosban feszítő szexi cicababák, öltönyben parádézó bűvészkandúr, hogy csak néhányat említsünk. Pozitívum az is, hogy remek hangosítással dolgozik a Madách Színház, a dalszövegek is végig érthetőek. Az egyik dal közben pillanatok alatt összeszereltek egy hintát, és a macskapár a közönség felett himbálózva dalolászott. Ekkor a jelenlevők igazán közel érezhették magukhoz a darabot. Káprázatos látványt nyújtott a színpadra varázsolt hajó is, melynek árboca egy óriás fehér ing volt, és azt is megmutatták, milyen egyszerűen és szemléletesen lehet hullámokat teremteni néhány kék textíliával. Maga a darab rendkívül jól strukturált. Azokat a dalokat, melyekben tömeges táncjelenetek szerepelnek, kevés szereplős számok követik, hogy a közönség kicsit megpihenhessen, és ne kelljen folyamatosan ide-oda kapkodnia fejét. Amit még az előadás közben észrevettem: szinte mindenki csillogó szemekkel és letörölhetetlen mosollyal fürkészte a színpadon folyó eseményeket. És való igaz: bár mi „csak” a székekbe süppedve ültünk, egy percig sem unatkoztunk . A színészek és a táncosok lelkesedése, jókedve felspannolta a közönséget. Akik nem látták az előző szereposztásban a Macskákat, azoknak alapból kihagyhatatlan a darab, akik pedig látták előzőleg is, azoknak összehasonlításként érdemes megnézni, mennyit és miben változott, fejlődött, alakult a Karminca-rend. Ami biztos: a néző kétféleképpen állhat fel a székéből. Vagy úgy, hogy holnap ismét meg akarja nézni a darabot, vagy úgy, hogy ő is macska szeretne lenni.Almási Krisztina