Felpörgetett száguldás a jövő városában

A történet olyan, amilyen, átlag akciósztori. A cselekmény szintjén igazából nem is kell figyelni a filmre, a tét nem több és nem kevesebb általa. A látvány, a környezet, amelybe Len Wiseman az akciók lebonyolítását helyezi, viszont izgalmasan újszerű. A látványvilág futurisztikus designja olyan meglepetéssel képes hatni, hogy helyenként a Batman reneszánszát megteremtő Christopher Nolan fantáziájával vetekszik. Nem zavaró, ha az ő motívumaira ismerünk. Az, amilyen váltásokkal siklunk például a liftkabinhoz hasonló közlekedőbokszokkal egy labirintusban, Az emlékmás egyik legpazarabbul megoldott akciós látványeleme – becsapós képvarázslat, és nem baj, ha közben eszünkbe jutnak az Eredet kockái.

Akciómeseként a huszonegyedik század végén játszik el Colin Farrell egy pörgős kalandot (ő a semmiből is szerepet formál). Jól csinálja, de mindegy, mit játszik. A lényeg másutt van: hogy a film az akciók köré olyan ötletes, technikailag csúcsra fejlesztett jövőképet alakít ki, amely virtuálisan átélhető. Hiteles a fémesen fénylő jövőváros, ahol járunk, s ahol mindent a technika irányít. Olyan maroktelefont használnak a jövő városainak lakói, amelyet nem lehet leejteni, nem lehet elveszíteni, mindig kéznél van. Olyan kocsikkal száguldoznak, amelyek kerekek nélkül suhannak légi pályán. Úgy szkennelik az embert, hogy még a gondolatát is azonosítani tudják stb. Ez a film az akciófilmek új generációjának látványos darabja: a jövő városképével, a jövő életkörnyezetének képével, a kommunikáció, az utazás képzelt jövőbeli lehetőségeivel. S a látványt a hangzás csak erősíti. A belső terekben felhangzó lebegő melódiák pulzáló fémzenével váltakoznak, s ezek tökéletes pontossággal illeszkednek a zajokhoz, illetve a hangeffektusokhoz. A villódzó akciójeleneteket elnézve, arra kell rájönni, hogy ez a mozi egy hangzással felpörgetett hosszú, lüktető klip a koreografált akciókról.