FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Szent Mihály útján III.

Adytól sok más mellett időkoordinátáiban különbözik: Ady egy percet ír meg, Nezval egy napot. Ady verse őszről beszél, Nezvalnál tavasz van. Ady 1906-ban, Nezval valamikor a 20-as, 30-as évek fordulóján. Amennyivel Adyétól hosszabb Nezval verse, annyival könnyedebb is, vidámabb is. Ám mindkettő halálvers. Felesleges azt találgatni, hogy a hosszú szabadversben a francia szürrealizmus egzaltált tudatfolyama vagy a cseh poetizmus átlelkesítő játékossága érződik-e jobban. Annyi bizonyos, hogy a vers egy májusi nap párizsi sétája során leszűrődő benyomásokat rögzíti, a helyszínek láncolatában, amelyből a sétaút rekonstruálható. Ezt tettük Jével terepgyakorlatként, amikor a Monsieur le Prince sarkán magyarázatom befejezve összecsaptam előtte a tenyerem. 

A pillanatnyi kusza benyomásokból kiépülő vers elejét a fabula szintjén valahogy így rekonstruálhatjuk: a lírai én egy méhecskét követve indul el, amelyet a Sarah Bernhard színháznál elveszít, majd a Citén a Notre Dame előtt átvágva egy kínai étterembe kerül a Saint Michel és a Saint Germaine sarkán (vagy annak közvetlen közelében). A következő versszak elején kiderül, hogy a lírai én barátja fényképezőgépével vadászatra indul Párizs őserdőjében, („Můj přítel odchází s fotografickým aparátem / na lov / Pařížský prales s panthery kteří se skládájí z knih”) a versszak pedig váratlan kijelentéssel zárul: „Svatý Michal mne vede za ruku”. A következő versszakban már a Monsieur le Prince utca sarkán van a lírai én, s itt találkozik a kis öregemberrel, mintha csak Szent Mihály vezetné hozzá. („Zdá se mi že na mně kývl a také nevím určitě proč”) A vers további négy és fél oldalán még többször találkozik az ismeretlen ismerőssel.

Nem voltak illúzióink, a poétikai terepmunka során Jével nem találjuk már a kínai éttermet, mint a méhet vagy más illékony pillanatot, amely sosem ismétlődik meg – az tán olyan lenne, mint a versben szereplő barát fényképeit mint megörökített pillanatokat összemérni a mai Párizs dzsungelével. Megtaláljuk azonban a fekete diáklányt, aki a rue des Écoles felől jött át a gyalogátkelőn („Nějaká černošská studentka se vrací / z Quartier Latin”), vagy a gyerekeket a Luxembourg-kert szökőkútjában („Vodotrysky děti míče já sám”). Ők éppúgy örökökként látszanak visszatérni, mint Ady „Egy perc”-e, amikor beköszöntött az ősz. Magyarázom Jének a Jardin du Luxembourg felé indulva tovább. Vagyis az idő kiiktatódik, csak a térben valósul meg a lét. Jének elege van gondolataim követhetetlen suhanásából. Már nem beszéljük egymás nyelvét. Jó, és vajon hol találhatjuk meg az öregembert, aki állandóan felbukkan, először épp itt, a Monsieur le Prince sarkán? Hol van? Kérdezi. Hát ez az, bárhol lehet, sőt, bárki lehet, bármelyik járókelő, az sem biztos, hogy öreg. Akárki. Az öregember vagy az ősz, csak egy Szent Mihály arcai közül. Töprengek. Akkor akár én is lehetek. Feleli. Nem, te nem lehetsz, te nem lehetsz akárki, legfeljebb a barát, aki fotografál. A másom vagy. A másod vagyok. 

Daniela Hodrová a város mito­poétikájáról szóló könyvében a pillanat forgatagából kirívó ismeretlen ismerős járókelővel (ko­lemjdoucí) való találkozás mo­tívumában az Akárki és a Halál találkozására ismer. „A sétaút életúttá válik, a járókelő pedig – a Valaki, Akárki, Senki, Jedermann, Everyman kortalan alakjában, aki az allegorikus színjátékokban és bohózatokban a Halállal viaskodnak – a Másikká, idegenné. A mindennapi városba egyszerre csak belép az idegen, a véletlen ( = sors), a halál.” 

„Z chůze se stane chůze životem, z kolemjdoucího – Každého, Ko­hokoli, Nikoho, Jedermanna, Eve­rymana, těch odvěkých postav, jež v alegorických sporech a fraškách zápasí se Smrtí – Druhý, jiný. Do každodenního města pojednou vtrhne jiné, náhoda ( = osud), smrt.”