FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Ramazan šerif mubarek olsun

A tegnap előtti eurovision drinking night közösségi trash-szeánsza óta képtelen vagyok megszabadulni ettől az annyira bugyuta szöveggel megírt daltól, hogy még én is értem. A szójáték ellenére (mercy/merci) is látszik: idegen füleknek gyártották, direkt eurovízióra, s bár a dal felszínes, szép a politikai üzenet (a menekültek lélekvesztő utazása, a vízbe fúló gyerekek – „Je suis tous ces enfants que la mer a pris”).

Úton a külvárosokon át a Charles de Gaulle reptér felé tér vissza a dal, a Goutte d’Or bevándorlónegyedének forgatagára gondolok, a petite Maghreb illataira, a petite Afrique noire színeire, a petite Inde ízeire. Az orgona hangjára, a gótikus Szent Bernát-templomra, a recitálás ritmusára Ganésa templomában, a szúraolvasás hangjára a rue Myrha mecsetében.

„Am I missed the flight to Sarajevo?” Kérdezem csapzottan Ljubljanában a 8-as kapunál. Vajon lehetek-e migráns, ha az otthonom az időben jelen, a térben viszont hiány? Ott-hon leszek itt, itt-hon leszek ott. Hol. „Da l’znate kada ide autobus u grad?” Kérdi tőlem már Szarajevóban az aerodrom előtt egy muslimanka gyerekkel a karján. Kihajtogatom a centrotrans pénztárcámban őrzött menetrendjét – biztosabb, mint az internet! Rövid szabású fekete csadort hord, amilyent Boszniában nem használnak, még az újabb időkben sem, mióta előkerültek a helyi hagyományban ismeretlen hidzsábok, vagy a még újabbakban, az arcot is elfedő nikábok, amelyet a vehábiják hordanak. Ljubljanában szállt át ő is, a képlet világos, nyilván külföldre ment férjhez, talán valamelyik olajállamba s ramazánra hazalátogat. Mosolyogva gügyög a babához. 
 

Az utazás utáni bóbiskolást követő kávém szörpölgetem, amikor a nagy durranás keresztülhasít a városon. Felhangzik az esti imára (akšam namaz) hívó ezán. A Žuta tabiján eldördült az ágyú, s kezdetét vette ramazán hava. Az ágyú jelzi a napkeltétől napnyugtáig tartó böjt kezdetét és végét. Megújított hagyományról van szó: a szekularizmust pártoló szockós időkben nem szólt az ágyú. Mirza nem szereti a dörrenést, a háborúra emlékezteti, még akkor is, ha más a hangzása, mint a lehulló bombáknak. 

Nemsokára már Alifakovac régi-új temetőjébe vezető meredek utat rovom. Látni akarom a várost, lenézni az esti temető nisánjai és türbéi között fénylő hegyoldalakra, a morajló völgyre. Leereszkedem a Miljacka partjára. A bal parton lévő parkban a Vječnicával szemben mióta elmentem egész sátorfalu alakult. Megérkeztek a menekültek Szarajevóba. Talán újabb útvonalak zárultak le? Nem értem. A hírekben egy szír magyarázza, Franciaországba akarnak menni – keserűen gondolok a Canal Saint-Martin északi felének ehhez hasonló sátortáborára. A párizsi bobok odáig már nem mennek. Világos, csakis a tranzitkényszer viheti őket egy ilyen girbegurba, hegyes-völgyes, alig működő országba. Bosznia Horvátországba nyúló szarvánál, Velika Kladuša parkjaiban már jó pár hete táboroznak. A helyiek visznek nekik élelmet, ruhát. A szarajevóiak közül ugyanis, ellentétben az eddigi tranzitzónák lakóival, jó páran tapasztalták, mit jelent menekültnek lenni. Je suis née ce matin.

Fiatal férfiak beszélgetnek, megbámulnak, míg átvágok a Latinska ćuprija régi török hídján, melyről lekanyarodva ölték meg Ferenc Ferdinándot. Talán épp idáig marad nekik valami otthonra emlékeztető szilánk, az ezán, a börek, fene tudja, gondolom, míg bevetem magam a Baščaršija dzsungelébe: zajlik az élet, turisták és helyiek üldögélnek, eszem-iszom. A bég dzsámijánál (a Gazi Husrev-begova džamija Bosznia főmecsete) az udvar is csurig telt, megkezdődött az első ramazáni esti ima, a teravija namaz, az utcára néző rácsos ablakból figyelő turisták közé állok, hallgatom az ima dallamát, amelyet leborulások követnek, de csak annyit értek, ramazan mubarek. Meg hogy Rahman, a Kegyes, vagyis, azaz je m’apelle Mercy. Egy menekült asszony mosdatja gyerekét a sarki česma (kútfő) vizében, műanyag flakonba vizet csapol. A helyi hagyomány szerint, aki a kút vizéből iszik, sosem felejti el Szarajevót, s mindig visszavágyik. 

„Razvukao kao hodža teraviju”, azaz elhúzta, mint a hodzsa a teráviját, mondják a bosnyákok az ima végeérhetetlenségére utalva. Finom eső kezd szitálni. Nem az a hirtelen és nagyszermű, amely nappal jön, amikor a völgy felett viharrá verődnek össze a fellegek – ez igazi, lassú és tartós párizsi eső. A következő leborulásnál hazafelé veszem az irányt. Három arabul beszélő ifjú halad el a dzsámi előtt, nejlonszatyrukból kilóg a papucs. Benéznek a rácsos ablakon, valami poént sütnek el, két kezét egyikük felemeli, majd továbbmennek. Ramazan Šerif Mubarek Olsun.