Feléleszteni, leporolni

A Budapest Bár előtt játszottál már a Kistehénben és a Besh o droMban is. Kezdeni pedig a 100 Tagú Cigányzenekarban kezdted pályafutásodat. Hogy jött ez a nagy váltás?

Tizennégy évesen kerültem be a 100 Tagú Cigányzenekarba és 12-13 évet töltöttem ott prímásként. Egy idő után úgy éreztem, jó lenne valami mással foglalkoznom. Húsz éves voltam, amikor jött a nagy balkán őrület. Elkezdtem harmonikázni. Ez nagyon szerencsés döntés volt, mert nagyjából egy év után jött a Besh o droM-os felkérés, és jópár évig játszottam velük. Később jött a Kistehén zenekar, ami még meredekebb váltás volt. Rockos, alterosabb, fura zenét játszottunk, meg zenei karikatúrákat. Miután lediplomáztam a zeneművészetin hegedű szakon, szerettem volna valami saját ötlettel előállni, saját zenekart alapítani.

Miért pont a századeleji kávéházi zene lett a befutó?

Az én zenei örökségem gyakorlatilag a cigányzene. Gyerekkorom óta ez vesz körül. A szüleim, a nagyszüleim, az egész család zenélt, és ezt a hagyományt szerettem volna továbbvinni, de mai módon. A 20-as 30-as évek mindig nagyon érdekeltek. Édesapám gyerekkoromban azokra a helyekre vitt, ahol játszottak, a New York kávéháztól a Gellért Szállóig, és ez a világ magába szippantott. Szerettem volna ezt a műfajt feléleszteni, leporolni, másképp előadni.

Hogy állt össze a csapat?

Feleségemmel, Gáncs Andreával, aki a zenekar producere, elkezdtünk gondolkodni, hogyan is lehetne ezt a fajta cigányzenét felfrissíteni. És akkor jött az ötlet, hogy milyen jó lenne a barátainkat és azokat az előadókat meghívni, akik nem dolgoztak még cigányzenekarral. Tudtam róluk, hogy van kötődésük ehhez a fajta zenéhez. Például Kiss Tibi nagyapja magyar nótaszerző volt, úgyhogy ő ebben a világban eléggé otthonosan mozog. Németh Jucival már ismertük egymást, gyerekeket tanítottunk együtt. Őt kislány korában az anyukája ölébe vette, és a ,,Szívemben bomba van”-t énekelte neki. De sorolhatnám a többieket is, mindenkiben volt valami kapocs ehhez a zenéhez, és azonnal igent mondtak.

Egylemezes projektnek indultatok, ehhez képest a 4. lemeznél tartotok.

Nem gondoltam, hogy ennyi ideig fog tartani. Amikor az első lemez kész lett, annyit beszéltünk meg, hogy tartunk egy lemezbemutató koncertet. Ezután sorban jöttek a felkérések, és el kellett dönteni, hogyan fogunk tudni együttműködni, hétről hétre színpadra állni.

Egy ekkora zenekarnál hogy lehet ezt kivitelezni?

Nem egyszerű, de kitaláltuk, hogy a mi időpontjaink a hétköznapok lesznek, és így tudnak hétvégén a saját zenekaraikkal dolgozni. Szinte ünnepnapnak számít, amikor mind együtt vagyunk. Azért havi egyszer össze lehet hozni a csapatot. Ennél jóval többet koncertezünk, de a zenekar 4-6-8 énekessel is megállja a helyét.

Tervezitek bővíteni az énekesek sorát?

Én nem. Én nagyon örülök ennek a tízes körnek. Szeretném is tartani. Olyan előfordult már, hogy valaki időközben kilépett, ilyen volt például Szalóki Ági. Hogy a tízes kör meglegyen, bekerült Behumi Dóri, később Ferenczi Gyuri. Úgy érzem, hogy ez a történet most nagyon kerek, ezért nem szívesen hívok meg más vendégművészeket. Más zenekaroknak egy énekese van, nekünk meg tíz. Még így is nagyon nehéz ezt mozgatni és koordinálni.

Minden nap gyakorolsz?

Igen, természetesen. Amikor nincs időm, akkor két órát, amikor van akkor négyet-ötöt is. A programunk nagyon gazdag, nem csak koncerteket adunk, hanem több projektünk is elindult. Ilyen lesz augusztusban egy operett, amelyet Vajdai Vilmos rendez, és amelyben több színésszel is együtt dolgozunk. Közben egy londoni meghívást kaptunk, hogy az olimpián játsszunk tizenegy külföldi zenésszel. Ennyi fajta koncert rengeteg felkészülést igényel.

Soha nem érezted úgy, hogy hátránnyal indulsz a származásod miatt?

Tudom, hogy a pozitív diszkrimináció sem annyira jó, de én inkább azzal találkoztam. Azok, akikkel érintkeztem, kiváncsiak voltak a kultúrámra, ugyanúgy, ahogy én az övékre. Tudtunk egymásnak valami újat mutatni, mind zeneileg, mind a hétköznapokban. Szerencsésnek érzem magam, hogy olyanokkal dolgozom, akik ugyanolyan nyitottak, mint én. A zenében a hangok magukért beszélnek, és nem érdekes, ki honnét jött, milyen nyelven beszél. Amikor leülünk játszani, minden kerek lesz. Utána néha jó lenne megbeszélni, hogy mit éreztünk, de annyira nem fontos ez szerintem, mert a zenén keresztül abszolút érezzük egymást, és egymásnak is jól tudjuk közvetíteni az érzelmeinket.

Molnár Judit