Kultúra

Feldobjuk-e az apácát a zongorára?

Komárom | Nem látjuk, de elmondatik: a Glembayak galériájában ott lógnak mind az elődök, a családtagok portréi. Csupa fontos ember: vagyont megalapozó, majd tovább gyarapító kereskedők, iparbárók, bankvezérek... meg persze fiúk, lányok, feleségek. Rablógyilkosok, csalók, tolvajok. Őrültek és öngyilkosok.
Lakatos Krisztina

2019. november 6. 13:17

dd
Holocsy Krisztina és Fabó Tibor, a háttérben Olasz István              (Fotó: Komáromi Jókai Színház)

Miroslav Krleža, a 20. századi modern horvát irodalom nagy klasszikusa – aki egyébként a magyar kultúrához is számos szállal kötődött – 1928-ban írta meg a A Glembay ház című drámáját, amely a későbbiekben két további színpadi művel trilógiává, 11 rövidebb, a szereplők karakterét árnyaló prózai szöveggel pedig tulajdonképpen egy sajátságos Glembay-univerzummá vált. Önmagában a Komáromi Jókai Színházban bemutatott dráma is súlyos terheket hordoz, ugyanakkor, amiről beszél, a mai néző számára is pontosan érthető.

Milyen az a társadalom, amelynek ilyen az elitje? Amelyben a hatalom birtokosai vezényszóra összezárnak, a politika összefonódik a pénzzel, a jog szemrebbenés nélkül kiszolgálja a tekintélyes megrendelőt, a gyengét eltapossák, miközben minden szereplő álságosan tiszta logikával képes érvelni a maga pozíciója mellett? Milyen az a család, amelynek az egyik felét egy indulat vezérli – amire vágyom, az nekem jár, még ha szó szerint hullákon kell is átgázolni érte, míg a másik felében a menekülési vágy az elemi életösztönt is felülírja? Lehet-e más sorsot formálni ilyen mérgező minták fojtogatásában?

A Glembay ház egyetlen éjszaka története. A zágrábi rezidencián a családi vállalat jubileumi ünnepségére készülődve gyűlik össze az úri társaság, ide tér vissza sokéves távollét után a családfő és cégvezér, Ignác Glembay (Horányi László) első házasságából származó fia, a művészi ambíciókat dédelgető Leone (Szabó Viktor). Apja második házasságkötése után messziről kerülte a családi palotát, ahol anyja öngyilkossága óta immár Ignác korábbi kitartottját, az egykori bécsi kurtizánt titulálják Castelli-Glembay bárónőnek (Holocsy Katalin). Míg a társaság egy korábban történt gyászos ügy hatásairól vitatkozik, minden felelősséget elhárítva, fokozatosan felszínre törnek a múlt személyes sérelmei és indulatai, apa és fiú összecsapása elkerülhetetlenné válik. Hogy aztán az öreg Glembay halála egy másik összecsapásnak, a teljes összeomlásnak ágyazzon meg.
Krleža darabja felfogható alapvetően családi, generációs drámaként – mondjuk, arra közelítve, ahogy egy negyvenhez közeledő felnőtt férfi tovább éli gyermek- és ifjúkora fájdalmait, közben mégis igyekszik valamiféle kapcsolatot találni az apjával, noha pontosan tudja, hogy az képtelen bármiféle empátiára. Felerősíthető a mű társadalmi mondanivalója, urambocsá, akár még a filozófiai rétege is – mindezen lehetőségek kódolva vannak a dráma szövegében, szövetében. A fókusz megválasztása aztán maga után vonja a szöveg szükséges redukcióját, felkínálja a tömörítés, a sűrítés gócpontjait. Hogy a komáromi előadás megkerüli ezt a döntést, az nem válik az előnyére.

Martin Hubán valószínűleg felülkerekedett a színész énje, amikor rendezőként arra szavazott, hogy minden szereplőjének meghagyja a maga szólamát, még akkor is, ha az adott szövegtest, monológ nem tesz hozzá a színpadi történésekhez, rosszabb esetben csak megszakítja a cselekményt. Mindez pedig oda vezet, hogy a Jókai Színházban látott produkció disszonáns tablóvá válik. Nem is kárhoztatjuk a színészeket, hogy a háttérből előlépve jobbára primer indulatokkal, felfokozott egzaltáltsággal igyekeznek helytállni – talán az egy Horányi László kivételével, aki Ignác Glembay szerepében árnyaltabb karaktert rajzol, a megfáradtság, a látszólag esendő hárítás mögül is előrántja az erős állkapcsú ragadozót. 

Miközben a szereplők hosszasan, sokat beszélnek, alig születnek színpadi szituációk, amelyekből az egymás közötti viszonyaikra következtethetnénk – tehát szinte csak arra hagyatkozhatunk, amit elmondanak önmagukról, a másik félről. Éppen ezért zavarbaejtő, amikor azzal szembesülünk, hogy nemcsak egymás mellett beszélnek el, hanem olykor a történések mellett is – mintha nem ugyanaz a szövegkönyv lenne a rendező és a színészek kezében. Maradjunk két markáns példánál. Leone és a bárónő szembesülésekor a ravatal előtt olyan érzésünk támad, mintha félrecsúszott szinkronnal néznénk filmet: a csábítás, esendőség, szembefeszülés játékának dinamikája szöges ellentétben áll a szöveg diktálta ritmussal. Vagy nézzük az első felvonás nyitójelenetét. Miközben többször, hangsúlyosan tételeződik, hogy Angelika nővér (Holocsy Krisztina), Leone öngyilkos bátyjának özvegye apácaként (vélhetően nem kis harc árán) megtalálta a belső nyugalmat, a belső integritást, már rég nem az a nő, aki egykor volt, és maga mögött hagyta a (vélhetően fájdalmas) múltat, a Jókai Színház előadásának elején kihívó pózban nyúlik el a széken, majd Leone egy erotikusan felfűtött intermezzóban feldobja a színpadképet uraló zongora tetejére – miközben ennek a lehetséges közös múltnak az elkövetkezők szempontjából semmi felhajtóereje, semmi tétje nincs. 
Martin Huba sokadszor dolgozik a Jókai Színházban, legemlékezetesebb komáromi rendezéseiben állandó alkotótársaival (Jozef Ciller díszlettervezővel, Peter Čanecký jelmeztervezővel és Juraj Letenay koreográfussal) erős képekkel és jelzésekkel operáló, sűrű atmoszférájú, hiteles, autonóm művészi vízióról tanúskodó színpadi világokat teremtett. Utolsó rendezései kapcsán ugyanakkor, azt gondolom, joggal vetődött fel, hogy az artisztikus forma és a tartalom között egyre inkább fellazult a kapcsolat, a képek, jelzések olyannyira univerzálissá váltak, hogy szinte bármire ráhúzhatók lennének – és ez történik a Glembay házban is.

Persze, elképzelhető egy másik értelmezés is. A komáromi előadás újramesél egy történetet, úgy, olyan formában, ahogy napjaink meghatározó narratív műfajai – a bulvárhírek vagy a teleregények – teszik: Ezek a Glembayak aztán rémes népek voltak, loptak, csaltak, hazudtak, erőszakoskodtak, egymás szemét is kivájták... Nem is lett jó vége a dolognak, ugye hallottad, mi történt, Margitkám? 

Miroslav Krleža: A Glembay ház. A Komáromi Jókai Színház előadása. Rendező: Martin Huba. Szereplők: Szabó Viktor, Horányi László, Holocsy Krisztina, Holocsy Katalin, Fabó Tibor, Béhr Márton, Rancsó Dezső, Olasz István, Bernáth Tamás, Nagy László, Leczkési Dóra, Németh Bence.
Az előadás legközelebb november 8-án és 9-én 19 órától tekinthető meg.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Bugár: Úgy döntöttem, Érsek lesz a listavezető

Újabb női holttestet találtak Pozsonyban, de a rendőrség szerint nincs sorozatgyilkos a városban

Dzsudzsákról, Hamšíkról, Hapalról és Bénesről

Kocsmafilozófia haladóknak

Vegyük komolyan a szűrést!

A Szkripal-ügyhöz lehet köze a Jaroslav Naď ellen indított eljárásnak

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!