Fekete tehenészlányok Amerikája

Aztán amikor februárban kigördült az első single, a Texas Hold 'Em, mindenki lehidalt. A dal az USA-ban egyszerre vezette a countrylistát és a „rendes” listát – teljesen megérdemelten. Most pedig itt a Cowboy Carter című album, és nálam napok óta ez szól. Az első kritikákból kitűnik, hogy hasonló megmagyarázhatatlan reakció sokaknál fellépett egyszerre, szóval valami új járványról lehet szó. A fertőzöttek mind azt állítják, remekművel van dolguk. Vannak köztük olyanok is, akiket eddig nem különösebben izgatott a countryzene, de még Beyoncé sem.

„Ideje szembefordulni a széllel” – hangzik el a lemezindító American Requiemben, amelynek producere és társszerzője Jon Batiste. Róla bármit el tudunk képzelni, főleg a 2021-es We Are albuma óta. Vájtabb fülű hallgatóknak szóló rétegműfajt képvisel, melyet nehéz definiálni, van benne jazz, soul, funk, blues és némi rock is. Most sem hagyományos countryutakon indult el, hanem kliséket rombol. A dalban csak úgy lüktet a feszültség, olyan, mint a robbanás előtti, túlfeszített pillanat egy rajzfilmben, a háttérben sikolyokkal, erős vokálokkal, repetitív szövegbeli megoldásokkal. Ez egy felkiáltójel, amelyet ki-ki vérmérséklete szerint értelmez. Vajon az eddigi Amerikát siratja el Beyoncé azzal a mondattal, hogy ez az eltemetett nagy ötletek földje? Vagy épp fordítva: az újratervezést sürgeti? Megmenthetőek még az értékek? „Hallotok engem?” – ismétli rendszeresen, ami a hozzárendelt pszichedelikus morajlással együtt egészen kísérteties hatást kelt.

„Le kell rombolnunk a buta műfaji kategóriákat az amerikai zenében” – mondta Jon Batiste-nak a Grammy-díjas lemezén közreműködő Quincy Jones, akinek állítólag Duke Ellington mondott valami hasonlót. A zsánerek átléphetőségének, újragondolásának igénye többeknél felmerült célként az utóbbi évtizedekben, a közönség viszont paradox módon egyre inkább ragaszkodik a jól ismerthez, a világosan besorolhatóhoz, a könnyen emészthetőhöz, illetve ahhoz az „aranyszabályhoz”, hogy vannak fekete és fehér stílusok. (Ez már anno, a fehér rapper Eminem felbukkanásakor, vagy még korábban, a Living Colour zenekar esetében felmerült, akik fekete létükre a rockzene felé mertek fordulni.)

Ha innen nézzük Beyoncé countryalbumát, akkor is legalább két megfejtés lehetséges: az énekesnő saját hazafiságának ad hangot a maga módján (mert hiszen a texasi Houstonban született!), illetve az amerikaisággal összefüggő sztereotípiákra mutat rá egy hagyományosan fehér zenei stílus átértelmezésével. Az American Requiem nemcsak az alaphangot adja meg, hanem azt is jelzi, hogy nem a bendzsós-vidámkodó Texas Hold 'Em hangvétele fog dominálni az albumon – a single hangszerelése egyébként kicsit más itt, mint a februárban megjelent verzióban.

De haladjunk tovább, mert még mindig a nyitószámnál tartunk, és van az albumon 26 további szerzemény. (A vinyl verzióról hat lemaradt, ezt a rajongók igencsak nehezményezik, a kiadó terjedelmi korlátokra hivatkozik.) Beyoncé Knowles-Carter, aki egy kivételével az összes dal szerzőjeként van feltüntetve, azt is tudta, kiket kell feltétlenül maga mellett tudnia a műfaj élő klasszikusai közül: Dolly Partont (78) és Willie Nelsont (90). Mindketten szerepelnek rövid intrókkal a lemezen, mintegy áldásukat adva erre a bizarr dologra. Az utóbbi két hétben egyébként látványosan megugrott a Google-n a rákeresések száma erre a két névre, mert Beyoncé rajongói nem feltétlenül tudják, kik ők. Ez is ékesen demonstrálja az amerikai társadalom zenei stílusok mentén történt rétegződését – nincsenek átfedések! –, illetve a generációk közti szakadékokat.

Ha már Dolly Parton, akkor nézzük az amerikai nők első számú féltékenységi himnuszának számító Jolene-t, amely az egyetlen nem saját szám az albumon. Legendás dal, teljesen újszerű meglátásokkal, nincs most hely kifejteni ezt – hallgassák meg. Az angol cover szó jelenthet feldolgozást, takarót, huzatot, kiterjedést, de még fedezéket is – ami azért jön most kapóra, mert Beyoncé inkább magájévá tette, mintsem feldolgozta ezt a dalt, még a szövegbe is került némi személyes utalás – sajnos erre sincs hely itt és most. 

Fontos kérdés, hogy a country minek tekinthető: a fehérek népzenéjének (ugyan már!, hiszen a bendzsó is a feketék találmánya!), vagy zenei terméknek (már a múlt század közepén komoly üzletág épült ki körülötte Texasban és Tennessee-ben). A műfaj sokak szerint mára alaposan elfáradt, úgyhogy itt volt az ideje, hogy valaki továbblökje, új életet leheljen belé. Vagyis Beyoncé értékmentést (is) végzett. Az albumon egyszerre van jelen a hagyománytisztelet és a reformtörekvés, a nosztalgia és a bátor kísérletezés, a karcosság és a fényesre csiszoltság. Ennél profibban kevert albumot rég hallottunk – érdemes böngészni a „stáblistát”, mert néhány számnál tíz-tizenkét hangmérnök és mixersegéd neve is szerepel.

Vannak rajta lüktető dalok, lassú, pihentetőbb részek, vad bulizás és egy kis díváskodás is. Lényeg, hogy a hallgató nem unatkozik. A vendéglistán szerepel Post Malone, az amerikai X-faktorban feltűnt fekete countryénekes Willie Jones és Miley Cyrus is, akivel igazi duettet adnak elő, szinte végig egyszerre énekelnek, érezhető, hogy nem külön-külön rögzítették a részüket a stúdióban. Stevie Wonder szájharmónikázik egy dalban, Willie Nelson rádióbemondót játszik, sok a gospellszerű, dús háttérvokál – van, hogy húsztagú a kórus – és a hiphopos elszállások. Komplex dalok ezek, megidézik a countryból táplálkozó előadókat is (Fleetwood Mac, Buffalo Springfield), de Sly Stone, Prince és a Motown-éra előadói is bekacsintanak.  

Beyoncé tehát újraértelmezte ezt a „nemzeti” műfajt. Korszakos jelentőségű munkát végzett, nem kérdés, hogy jövőre begyűjt pár további Grammy-díjat. Emelem cowboykalapom Carter kisasszony előtt, és mindenkinek ajánlom figyelmébe ezt az izgalmas albumot.