Fehér tenyér, erős tenyér

Hajdú Zoltán Miklós, a Fehér tenyér főszereplőjeOláh Csaba felvételeKülföldi tagja ez idáig nem volt a szemle zsűrijének, a mostaniban Szász János filmrendező (A Witman fiúk) és Balog Gábor operatőr (Jadviga párnája, Egy tél az Isten háta mögött) mellett Dimitri Eipides, a thessaloniki filmfesztivál alapítója, Mike Goodridge angol filmkritikus és Manuel Grosso Galván sevillai filmproducer és újságíró hozott döntéseket.

Provokatív és friss filmekből azonban nem volt sok. Bár a termés meglehetősen gazdag volt, a huszonnégy versenyfilm között kevés igazán kiemelkedő alkotás szerepelt, csak a középmezőny volt erősebb, mint tavaly.

Kis költségvetéssel forgatott előző két filmje (Macerás ügyek, Tamara) után Hajdú Szabolcs az idei szemle számomra legerősebb élményét nyújtotta. Fehér tenyér című alkotásában látvány és mondanivaló, képek és érzelmek olyan ütős egysége jelenik meg a vásznon, hogy az nem tudja hidegen hagyni a nézőt. Míg első két rendezésében az újító szándék és a játékos-lírai kamarajáték volt lenyűgöző, új filmje (izgalmas szerkezeti és dramaturgiai megoldásaival, képi formanyelvével) egy kicsorbult, potnosabban egy kényszerű fordulatot vett karrier fájó mögötteseit, ha úgy tetszik: kulisszatitkait mutatja meg eddig sosem látott őszinteséggel. A tornászok világa azonban csak alibi volt ahhoz, hogy Hajdú Szabolcs családról, nevelésről, rendszerről és „veszedelmes viszonyokról” beszélhessen. Pár évvel fiatalabb öccsével, Hajdú Zoltán Miklóssal együtt ő maga is tornászként indult, ötéves korától kilenc évig „lógott a szeren”, aztán különböző okok miatt mindketten váltottak: ő a művészi pálya felé fordult, öccse pedig előbb edzőként dolgozott, majd a világ egyik leghíresebb cirkusztársulatának jeles akrobatája lett. A Fehér tenyér az ő filmje. Pontosabban: az ő filmjük. A történet első részéhez ugyanis inkább a rendező megélt élményei szolgáltak alapul, a második rész pedig egyértelműen az akrobata fivér élete. Nagy ívű, sodró lendületű, megrázó alkotás Hajdú Szabolcs munkája, a szó szoros értelmében nagyjátékfilm. Értékesebb, látványosabb, izgalmasabb mozit e témakörben még egy nagyobb költségvetéssel dolgozó, kivételes tehetségű amerikai független filmes sem készített volna.

A sok szürreális, irreális és irracionális látomás mellett üdítően frissnek és kellemesnek hatott, nívósan szórakoztatott Goda Krisztina első rendezése, a Csak szex és más semmi, amely ugyan színházi környezetben játszódik, de csak annyira, hogy ami e bájos sztori szereplőivel megesik, az bárhol és bárkivel megtörténhetne. S bár a film első kockájától az utolsóig a magyar jellemet és a tipikusan magyar élethelyzeteket boncolgatja, a szemle külföldi vendégei is ugyanazzal az elismeréssel fogadták, mint a hazai közönség, amelynek körében immár hosszú hetek óta listavezető az alkotás. Rég láttam ennyire szellemes dialógokra épülő, fényes humorú, tiszta hangvételű magyar vígjátékot. Itt nincsenek olcsó poénok, üres, tartalmatlan képsorok, ez egy értékes, bájos, szeretni való komédia remekbe szabott színészi alakításokkal. Schell Judit a társát kereső dramaturg, Dobó Kata a színpadi „micsoda nő!”, Jordán Adél a butácska és tehetségtelen naiva szerepében bűvöli a nézőket. A film adu ásza azonban mindenképpen Csányi Sándor, a szájról szájra szálló latinosan magyar szerető szerepében. A tenyeréből eteti a közönséget! De ugyanezt teszi Szabó István Rokonok című alkotásában is, Kopjáss István (sokkal súlyosabb) szerepében, sőt abban a pár perces jelenetben is, amelyet ügyvédként tölt Az igazi Mikulásban, Gárdos Péter rendezésében. Megérdemelten kapta a legjobb férfi alakítás díját. Másvalaki szóba sem jöhetett. S ha már itt tartunk: a legjobb női alakítás díját Mundruczó Kornél kórházban dolgozó, drogos Johannájaként Tóth Orsi kapta, akit ugyanezért a játékáért már Dél-Koreában is díjaztak, Cannes-ban pedig hatalmas tapssal jutalmaztak az elmúlt évben, hiszen a film már tavaly tavasszal elkészült, s azóta járja a világot.

Szabó István filmje, bár versenyben volt, semmilyen díjban nem részesült. Nem mintha nem érdemelt volna ilyen vagy olyan elismerést. A múlt, a rendező hirtelen megvilágosodott, de torzóként nyilvánosságra hozott politikai múltja azonban rányomta pecsétjét a jelenre. A zsűri pedig bizonyára úgy gondolta: állást kell foglalnia. A döntést, a „fő díjat” úgyis mindig a közönség osztja. A nagy érdeklődésre való tekintettel 25 kópiával indult hódító útjára a film.

Tímár Péter új opusa, A herceg haladéka, amely a „kizökkent időről” szól (egy utcai rabló lövése által életét vesztett negyvenes nő egyetlen percre visszatérhet a földi létbe, hátha talál valakit, aki képes meghalni érte-helyette), Bollók Csaba Miraqja (egy huszonéves férfi „kiesik” az időből és rejtélyes bűnténybe keveredik), és Incze Ágnes Randevúja (egy hajléktalan asszony nagyvárosi bolyongásai) „elvesztek a sűrűben”. Témaválasztásuk ugyan mindegyiket érdekessé tette, a nagy élmény azonban hosszas várakozás után is elmaradt. Nem jött, mert félúton elakadt.

Igaz, nem az elsők között, de mégis célba ért új filmjével Bacsó Péter. A De kik azok a Lumnitzer nővérek? azzal előzte meg középmezőnybe rekedt társait, ami a rendezőnek mindig is sajátja volt: bölcs(elkedő) iróniájával és fanyar humorával. A film, akárcsak két főhőse, kitartóan és vitriolos hangon ostorozza az éttermek „királyait”. Kontároktól és kufároktól védi a szakmát, a magyar ételművészetet. S bár az alkotás a vendégek bírálatáról és a vendéglősök bosszújáról szól, ez is csak apropó a rendezőnek, hogy kimondhasson nagy igazságokat. Ha bátrabb és „szívtelenebb” munkát végez a vágó, pergőbb és feszesebb történetet lát a néző, így viszont többször is inkább a vásznon látott ételek izgatják, nem pedig a film egésze. Őszintén szólva: egy idő után inkább már a két ételkritikus mellett falatozna ő is, nem pedig a mozi sötétjében ülne (az értékre is) egyre éhesebben.

Remekműből tehát kevesebbet termett az elmúlt év, a magyar film értékei azonban izmos kezekben vannak. Hajdú Szabolcs, Pálfi György és Goda Krisztina a legnagyobb reményekre is feljogosítanak.